A Mi lovunk

A MI LOVUNK

„-Na Miklós – mondta a vén boszorkány -, kiszolgáltad az esztendődet, kívánj, amit akarsz.

-Nem kívánok én sokat, öreganyám, csak adja nekem ezt a sánta, bogos csikót.

Nagyot kacagott a vén boszorkány.

-Ó te világ bolondja, mit akarsz avval a sánta csikóval? Hisz a városból se tud az kimenni.

-Nem bánom én, öreganyám, csak adja nekem.

Ígért a vén boszorkány ezüstöt, aranyat, gyémántot, annyit, amennyit elbír, de hiába, Miklósnak a sánta csikó kellett.

Olyan rút, bogos, sovány volt a sánta csikó, hogy Miklósnak a hátára kellett vegye, s a népek is kikacagták. De ahogy elhagyták a város határát, a sánta, bogos csikó átbucskázott a fején, s aranyszőrű, táltos paripa lett belőle.”

(Benedek Elek: Tündérszép Ilona, Magyar népmese és mondavilág)

Gyermekként hittem a táltos ló legendájában, diákként tanultam róla, számomra a táltos ló segítette a nagy magyar hadjáratok hőseit. A logisztikailag jól megtervezett hadjárat (30 ezer ember, 100 ezer ló ellátása, ellenséges területen való haladása több ezer kilométeren keresztül, közben csaták, harci cselekmények győzelmes végrehajtása.) sokkal bonyolultabb, mint egy portyát, rabló kalandozást végrehajtani, megtenni.

Eleink átkeltek az Alpokon, az Appennineken, a Pireneusokon, katonai ellenőrzés alatt tartották Európát. Megsemmisítő vereséget mértek a frank birodalmi haderőre, legyőzték: I. Konrád német császárt, Madarász Henrik német királyt, Rudolf itáliai ’ellenkirályt’, Hugó itáliai királyt, még a Bizánci Birodalom is aranyért vásárolt békét.

A magyar lovas sereg 862-ben jelent meg a Kárpát- medencében, s csak 129 évvel később, 991-ben, Géza fejedelem uralkodása alatt vonult ki a Lajtán túli területekről.

A magyar seregek ellátásának, utánpótlásának a biztosítása, a kiváló lóállománynak volt köszönhető. Lovaink nemcsak a nagy távolságot, az éghajlati zónák okozta táplálékváltást, hanem az ezzel járó, változó kórokozókat is legyőzték.

A magyar ló féltett kincs volt, haderőnk alapja. Szent László királyunk ezért korlátozta a lovak kivitelét, melyet Könyves Kálmán és II. Lajos is megerősített.

1246-ban, a kánválasztásra Magyarországon keresztül utazott a pápa követe. Itt figyelmeztették, hogy cserélje le lovait, mert csak a szittyák lova tudja a vastag hótakaró alól kikaparni a táplálékot.

Milyen lehetett ez a fantasztikus ősi magyar ló?

„Bökönyi Sándor az MTA Régészeti Intézetének volt igazgatója a Rajnától az Altáj-hegységig sok ezer ló csontját tárta föl és azonosította. Ő írta le az 1950-ben Szentes-Vekerzugban feltárt szkíta lovas sírt is.

Bökönyitől tudjuk, hogy a szkíták, az avarok, a honfoglaló magyarok és a kunok lovai ugyanazon típusba tartoztak. Ő állítja azt is, hogy a honfoglalás kori sírokban talált ló csontvázak egyöntetűsége igen magas tenyésztői kultúráról tanúskodik. Érdy Miklós „a hun lovas temetkezések” című könyvében arra hívja fel a figyelmet, hogy a hun és a magyar lovas temetkezések azonossága csak akkor magyarázható, ha elfogadjuk a közös eredet tényét.

Bökönyi igazolta Hankó Béla állítását, aki tarpán származékként határozta meg az ősmagyarok lovát, s aki nagyon plasztikusan, szinte költői módon írta le őket: „aránylag széles homlokú, kis és száraz fejű, tüzes szemű, száraz csánkú és acélos izmú, eleven, tüzes és átlagban 140cm marmagasságú állatok voltak, melyek főleg vágtatva jártak. Istállót sohasem láttak, hideget, meleget, esőt, és szélvihart egyaránt jól tűrtek. Ritkán feküdtek, állva aludtak. Félvad ménesekben tartották őket. Fekete sörényük lobogott a szélben. Színük sokféle volt, de jó részük egérszínű, illetve patkányszőrű lehetett, fejér hassal, és széles, fekete, szíjalt háttal, fekete sörénnyel és farokkal. A lovak testformája, fejállása, kétségtelenül az arab lóra emlékeztető lehetett”(Hecker Walter, ….).

A Nemzetközi Pónikongresszus iránymutatása szerint a fajtacsoport 122 cm alatti bottal mért marmagasságú egyedeit a pónikhoz, az ennél nagyobbakat – 148 cm marmagasságig – a kislovakhoz soroljuk. A felosztás nyilvánvalóan nem teljesen megalapozott (Mihók). Régészeink három méret szerint osztályozzák a lovakat: alacsony, középmagas, magas. A botanikában és a zoológiában mindig a természetben megtalálható, vad alanyhoz viszonyítunk. A vadló mérete 130-140cm, így számomra ez a méret a mérvadó (középmagas), ettől számítom a tőle eltérő alacsony, illetve magas lovakat.

 „A Kárpát-medencében feltárt honfoglaló magyar lovakból 107db lábszárcsontot (metacarpus) sikerült összegyűjteni. A honfoglalás kori lovak 97,2%-a 128 és 144cm közötti marmagasságú egyed, s csak 3 egyed tartozott a magas marmagasságú lovak közé. A lovak sokrétű, mai csoportosítása alapján a honfoglalás kori lovak többsége az alábbiak szerint jellemezhető:

-testtömeg, csontok, vérmérséklet alapján: melegvérű, 144cm alatti marmagasságú ló,

-elterjedés szerint: általános népvándorlás kori fajta, nem lokális típus. Eurázsiai előfordulású,

-eredet alapján: arab hatást mutató tarpán leszármazott, síkvidéki, erdős-steppei ló-csoport tagja (Vörös István, 1996).

Tenyésztői tapasztalatok

Kezdetektől napjainkig

A földosztás után 130hektár föld tulajdonosa lettem, a kun vezérek egykori szállásterületén. Föladva addigi munkámat, a Kiskunságban telepedtem le. Első dolgom volt, hogy lovakat vásároljak. A tudósaink által leírt lovat szerettem volna tenyészteni, de történelmi lófajtáink között nem bukkantam az ősi magyar ló nyomára. Az ősi magyar ló eltűnt a történelem viharai közepette (nem vigyáztunk kellőképpen reá), ha jelen van is, csak látensen a mai lófajtákban. A Lótenyésztő kézikönyvében a következőket olvastam a magyar félvérről: „az őseink által a Kárpát medencébe behozott keleti lovakkal, arabbal, azután spanyol-nápolyi lóval, végül angol telivérrel és más, ugyancsak telivérrel javított fajtákkal nemesített lóállomány tartozik ide. Látni való a definícióból, hogy kevés kivétellel teljes melegvérű lóállományunk idesorolható.” Ezért magyar félvér lovakat vásároltam, de mindig a Hankó által leírt fakó, szíjalt hátú lóról álmodtam.

Alig 10 esztendeje megismerkedtem a homok remetéjével, egy nagy szakállú, hosszú hajú, különös férfival, Ópusztaszeren. Kaptam tőle –szinte ajándékba- egy széles homlokú, tüzes szemű, fakó színű, szíjalt hátú, 130cm marmagasságú, fél vad csikót.

Magyar félvér lovaim szépek, sportosak és nagyok voltak, finom szőrzettel. A kapott félvad ló nagy bundájú, középmagas volt, s a szemében valami furcsa, szinte félelmet keltő tűz égett. Eleinte nem is tudtam mit kezdjek vele. Az, hogy lovagolni lehetne rajta eszembe se jutott, a régi rossz beidegződés bennem volt, varrógép, gyerekló. De miután sok ember látogatott el a tanyánkra, arra gondoltam, hogy be fogom tudni mutatni, hogy mi a különbség az ősi ló és a kúltúrló között. A csikóból ló lett, munkára fogható korba lépett, elkezdtem vele foglalkozni. S mintha átbucskázott volna a fején, aranyszőrű táltos lett belőle. Hihetetlen érzés volt lovagolni rajta, szinte repült velem.  Meglepően gyorsan megértette, hogy mit kérek tőle. Ügyesen tanult, nélkülözött minden rosszindulatot. Lenyűgözött fürgesége, lépésbiztonsága, szívóssága, tüzessége. Az ő hátán merek éjszaka, vaksötétben is magabiztosan vágtatni. Újra kellett tanulnom miatta lovagolni, hiszen az ő hátán minden mozdulatot ki kell ülni. Ahogy Kun Péter megfogalmazta: Magyarul kell lovagolni!

Egyre mélyült elhatározásom, ezt a típusú lovat szeretném tenyészteni.

Az én táltosomról annyit tudtam, hogy az apja egy lengyelországi fél vad, konyik ménesből származik, s még Angi Csaba hozta a Veszprémi Állatkertnek, ahol visszatenyésztett tarpánként mutatták be.

Lengyel konyik tenyészállatokhoz nem tudtam hozzájutni – mivel Magyarországon akkor még nem jegyezték be ezt a fajtát -, ezért hucul fedezőmén vásárlása mellett döntöttem. Elmentem Jósvafőre, ahol Magyarország legnagyobb hucul ménese található. Szerencsém volt, a ménesből sikerült megvásárolni egy Lucinából (Románia) származó sötétpej, 137cm marmagasságú tenyészmént. A hucul fajta nemzetközi egyesületének bírálói 2003-ban, a felvezetett mének között a ló típusát az egyik legjobbnak találták (Ménkatalógus 2003). Értelmes, kedves, kifejezetten hegyi hátas típus.

Mihók Sándor így ír a huculról: „lépése általában rövid, lábait magasra emeli, határozottan rakja a talajra, és ügetésben nem igen halad. A gesztenyepej, a sötétpej, a nyári fekete, a fakó és az egérfakó gyakori. Előfordul a tarka is. Ezt bizonyítja, hogy 1889-ben a krakkói gazdasági egyesület ló díjazására összegyűjtött 360 hucul ló többsége tarka volt.”

Hankó Béla az ősi magyar lovat fakó, szíjalt hátúnak írja le, s én valójában ilyen tenyészmént szerettem volna. 2003 karácsonya előtt Bajára mentem a lótenyésztési felügyelőhöz. Málik Zoltán bemutatott egy tenyésztőnek, akinek volt egy egérfakó, szíjalt hátú, 138cm marmagasságú fedező ménje. Ez a mén Lengyelországból, a popielnói, félvad konyik ménesből származott, a háremével együtt. Az első látogatásunkkor meg sem mertem kérdezni, hogy megvásárolható-e, hiszen egy lótenyésztőtől a legnehezebb megvenni a fedeztetési engedéllyel rendelkező ménjét. Néhány álmatlan éjszaka után mégis rászántam magam. Mintha csak a táltos ló segített volna: két héten belül megérkezett hozzánk álmaim csődöre, a háremével együtt.

Elkezdődhetett a tenyésztés, saját anyagi kockázattal.  A táltos ló ismét segített, több barátom is résztvállalt a tenyésztési munkában. Dr. Hárskúti László a nagy lovait eladta, szintén áttért a konyik tenyésztésére. Díjugrató barátom, Komáromi Lóránt „lovat váltott”, és a mezőföldi tanyáján jelenleg lovasíjászattal, barantával foglalkozik. Tóth Lajos trénernek sokat köszönhetek lovaim és „jómagam” kiképzésében.

 A Szegedi Tudományegyetem Genetikai Kutató Intézete segített lovaink mitokondriális DNS vizsgálataiban. Dr Raskó István az intézett igazgatója eljött munkatársaival hozzánk, hogy ne csak a laboratóriumban találkozhasson lovainkkal. Raskó professzor nálunk találkozott Dr Hecker Walter hippológussal, a Pannon Lovasakadémia nyugalmazott igazgatójával, aki sokat foglalkozott őseink lovával. Walter nevével gyakran találkozik a szakirodalmat olvasó. Ír, szerkeszt, lektorál.

Megalakítottuk az Ősi Lovakat Tenyésztők Egyesületét, melynek Dr Hecker Walter a névadója és a tenyésztésvezetője. Nagy szükségünk van az ő szakmai tudására, tapasztalatára.

      

 

Tenyésztési cél:

 

135-145cm marmagasságú, szíjalt hátú, fakó színű, ellenálló, edzett, igénytelen, ridegtarásra alkalmas, nyugodt, jó munkakészségű, lépésbiztos, hosszú élettartamú, termékeny ló tenyésztése, amely kinézetében emlékeztet a szkíták, avarok, magyarok, kunok egyik lótípusára, a nagyszámban előfordult katonalóra.

Elsődleges feladatunk a konyik fajta tenyésztése, törzskönyvezése Magyarországon. Másodsorban szeretnénk egy nemesebb, robbanékony igénytelen, gyors, kitartó lovat, mely megőrizte ősi jellegét (középmagas, fakó színű, szíjjalt hátú, zebroid csíkozású). A konyik apaállathoz arab telivér kancákat választottunk. Az F1-es csikók (konyik x arab) légies mozgású, intelligens, de mindemellett megőrizte ősiségét, igénytelenségét, ellenállóképességét. Abrakot nem igényel, ridegtartásra alkalmas, a hó alól is képes kikaparni a táplálékot, jó hústartó, patája kemény, palaszürke.

         Célunk lovaink és általuk az állomány küllemi tulajdonságainak javítása, teljesítményük növelése. A tenyésztési cél eléérése érdekében ménesünkből kiválasztjuk azon egyedeket, melyeket a következő generáció szüleiként elképzelünk. Lovainkat küllemi és teljesítménybeli tekintetben is vizsgáljuk.

 Lovas utazás Felmálházott lovainkkal több hetes, sok száz kilométeres utat teszünk meg, táplálékukat legelőre alapozzuk. Elegendő időt hagyunk a legelésre, naponta átlagosan 8 órát lovagolunk, pihenők beiktatásával. Az úton folyamatosan ellenőrizzük kondíciójukat, súlyukat. A jó idegrendszer, a nyugodt vérmérséklet segíti, hogy útközben legeltetve is jó erőnlétben maradhassanak lovaink.

Lovas harc Kelemen Zsolt és csapata használja az általunk tenyésztett lovakat: menetgyakorlaton, fegyveres mozgás, küzdelem közben. A lovak fegyelmezettek, együttműködők, pedig nagyon összetett feladatsort kell végrehajtaniuk. A lovasuk fegyveresen mozog, másik lovast, gyalogost támad, rejtőzködik, fekvő lovon ugrat át úgy, hogy közben lőnek, lándzsát forgatnak a hátáról. Mindezt vágtában, szükség szerint társaival harci alakzatban hajtja végre. KÉPET!!!

Lovas íjászat Méretük miatt nem akciós a mozgásuk. A felső holtpont jóval kevésbé érezhető, mint a nagy lovakon, ezért könnyebb és egyszerűbb feladat az íj használata lóháton.

 Lovas játékok Egyre népszerűbbek a különböző lovas ügyességi versenyek. A „lovaspandúr” játék kedvenceink közé tartozik. A pandúrnak egy babzsákkal ki kell dobnia a többi játékost, akik így kiesnek a játékból. Ha a pandúr lovat talál, kiesik a játékból. Ha mellé talál, átadja pandúrságát az üldözöttnek. Ebben a játékban a lovak fordulékonysága, gyors indulása, megállása, könnyű kezelhetősége, jól irányíthatósága, együttműködése a fő feladat.

 Gyermekek oktatása Középmagasságú lovainkon a gyermekek biztonságérzete jóval nagyobb. A nyugodt, megbízható lovainkon nyereg nélkül tanítjuk a gyerekeket. Így ülésbiztonságuk, ütemérzékük, mély ülésük sokkal tökéletesebben alakul ki.

Népmeséinkben gyakran szerepel az aranyszőrű (fakó), ezüstszőrű (fakószürke) táltos paripa. Ezeket tartjuk a legősibbeknek, természet alakította legjobb rejtőszíneknek. A szíjalt hát, a vállkereszt, a lábakon lévő zebroid csík az ősi vadlóra utaló jelek, amelyek a konyik jellemzői is.

Számomra a középmagas, 140cm marmagasságú – ami megegyezik őseink lovának átlagos marmagasságával – ló méret az ideális. 175cm a magasságom, a 140cm marmagasságú lovon, lovasként 230cm vagyok. A 230cm a 140cm-es marmagassággal aranymetszést megközelítő arány, azaz 1,6 (lásd. Lovas aranymetszés). A nyerget, a málhatáskákat csak vállmagasságig kell emelnem, hogy fölszerszámozhassam a lovam, s egy hosszú lovas útnál ez nagyon nagy könnyebbség. A zömök lábakra nehezedő, kisebb fajlagos testsúly stabil tartást eredményez mindhárom fő jármódban. Középmagas termetének köszönhetően igen mozgékony és fordulékony, ügetésben kevésbé rázós, mint az akciós járású nagy lovak, ezért, mi minden lépését kiüljük a lónak, ebben az esetben a ló és lovasának súlypontja nem távolodik el annyira egymástól, mint amikor kikönnyítünk. Minden pásztornak ez a legtermészetesebb ülésmódja, még az amerikai tehén pásztorok ( cowboy ) is így lovagolnak.

Nyereg nélkül tanítjuk lovasainkat is lovagolni, mert így lehet a lóval való együttmozgást a legkönnyebben elsajátítani.

 

„Mert a huszár a nyeregbe bele van teremtve

Mint a rozmaring a jó földbe, sej bele gyökerezve „

                                               Magyar népdal

 „Harcos elődeink nyergeiken a fegyverforgatóshoz viszonylag hosszú kengyelszíjat használhattak. A kengyelekben általában csípővel az első kápának támaszkodva beleálltak. Lovaglás közben a ló hátmozgását enyhén behajlított lábaikkal követték (akár a járművek teleszkópja az úttest kisebb egyenetlenségeit) oly módon, hogy testül deréktól felfelé, függőleges irányban egyáltalán nem mozdult el. Ez a testtartás lehetővé tette többek között a fegyverövön elhelyezett nagyobb mennyiségű fegyver kényelmes viseletét. A harcosok felsőtestének pedig nagyobb mozgásteret engedett, mint a nyeregben ülés.

Lovaik irányítása sem csupán a zabla és a kantár használatára szorítkozott. Mivel a fegyverek használatához a harcosoknak többnyire mindkét kezükre szükségük van, nyílván valóan nem engedhetik meg maguknak a kantárszár után kapkodás. Lándzsa és íj használatánál az irányítás súllyal, pontosabban csípővel és a felső lábszárakkal történik, szükség szerint hangjelzésekkel és esetleg a fegyvernek a ló feje mellé helyezésével (ún. tereléssel) kombinálva.

A nyeregbe beleülve, felhúzott térdekkel a csípő oldalirányokba nem igazán mozgatható. Állva viszont lényegesen nagyobb szögben lehet előre és hátra fordulni. A lábak nagyobb felületen érintkeznek a ló oldalával, ami miatt sokkal biztonságosabban tarthatja magát a lovas. Aki lóhátról eredményesen akarja használni fegyvereit – márpedig egy katonának az élete függhet ettől -, az a tevékenységéhez legalkalmasabb módszert választja. Tévedés azt gondolni, hogy a korabeli vitézek úgy nevezett székülésben, lábszáraikat felhúzva szerencsétlenkedtek volna. Mint ahogy hibás feltételezés az is, hogy a lovaglás stílusa idomulna az adott nyereg sajátosságaihoz. Ez éppen fordítva történik. A nyereg elterjedt változatait a velük szemben felmerülő igények formálták és alakították. Ez minden használatban maradt nyeregtípusra érvényes.

A lovassportok diktálta speciális testhelyzetek persze nem azonosak a gyakran képzetlen, köznapi emberek – kényelmi szempontok alapján kialakult – utazó stílusával. Még ha azt egy életen át zajló állandó gyakorlás eredményeként a lehető legtökéletesebben művelik is. És végképp nem azonosítható a fegyverforgatók lovaglótechnikájával, ami sikereik záloga volt és maradt, amíg ló a ló és ember az ember. Ez a két tényező, pontosabban ezek kapcsolata a lovas hadviselés alapja, amihez egyre többen próbálnak visszatalálni.” (Kelemen Zsolt)

Csak a XIX. század első felében, a brit gyarmati hadseregben vezették be azt a módszert, hogy a lovas az ügetés minden második ütemében felemelkedik.

 

3. Munkakészség

A ménes mellett ridegen tartunk magyar szürke marhát is. A ló munkatársunk, hiszen a legeltetés, tereléssel járó munka, amit lóval a legkönnyebb végezni. A XXI. században is ez a legjobb megoldás, motorról, autóról nem lehet pányvát dobni, állatot terelni. A ló testével is segít a terelésben. Ligetes, erdős legelőmön a terelésre nincs is más lehetőség, csak lóháton. Még juhainkat is lóhátról terelem.

Megtörtént, hogy borjúelválasztás miatt a gulyát a legelőről a karámba kellett terelni. A marháknak nem akaródzott a friss üde, tavaszi legelőről egy poros állásba vonulni. Próbáltam így is, úgy is, de a gulya inkább szét, mint összeterelődött. Ekkor a lovam, mintha megunta volna a marhák züllését, magától körbevágtatta a gulyát. Rábíztam magam, mert sok ötletem nem volt. Lovam egyre gyorsított, szűkítette a kört. Félelmetes látványt nyújthatott, mert a gulya összeállt, s vágtatva menekült a karámba. Kifogtuk a kiszemelt borjút, szarvára pányvát tettünk, s próbáltunk eljutni az elkülönítő karám felé. Munkatársam testi (de nem szellemi) erejét tekintve Toldi Miklós reinkarnációja lehetett, megpróbálta elhúzni a kétmázsás borjút a maga 70 kilójával. Mondanom sem kell, az esély egyenlőtlen volt. Ismét segítségemre sietett a lovam. Szügyével tolta a borjút, az megindult, s mivel a ló belecsípett a farába, az utolsó 20m-t már futva tette meg, szinte húzta maga után a munkatársamat.

A lovas pásztor munkája nem csak a terelés. Előfordul, hogy nyeregben ülve, kapukat kell nyitni, vagy valamiért lehajolni a földre. Középmagas lóról mindez egyszerűbb.

4. Tartás

A szilaj, vagy ridegtartás fogalma kissé feledésbe merült mára. A magyar néprajz klasszikusai segítségével: Győrffy István, Tálasi István, Szűcs Sándor, Nagy Cirok László, Hankó Béla, képet kaphatunk az alföldi hagyományos állattartásról.

„Szilaj tartásnak nevezték a jószágtarásnak azt a módját, melynél pásztoraink gondjaikra bízott jószágot kinn a pusztákon az arra alkalmas helyeken szárnyékoknál teleltette.” (Tálasi)

„Az alföld legkellemetlenebb hideg szele északkeleti irányból, az orosz síkság felől fúj. A szél hatását ugyan a Kárpátok hegylánca mérsékli, mégis kora tavasszal, különösen a még gyönge, növendék jószágra ártalmas lehet. A legegyszerűbb enyhely ez ellen a hideg szél ellen van felállítva. Amennyiben az enyhely két vagy többirányú falazatból áll, szárnyék a neve.” (Győrffy)

Kun Péter így ír a mai sztyeppei nomádokról: „A tél különösen kemény és hideg az eurázsiai pusztákon. Nem ritka, hogy a hőmérő higanyszála, -40Celsius-fok alá süllyed. A lovak szőrzete megnő és dúsabb lesz, úgy nevezett rabszőrt növesztenek. A pásztorok télen -ameddig van rá lehetőség-, egyszer itatnak. A teljes fagy beálltával minden jószágnak be kell érnie a hóval és a jéggel. A ridegen tartott állatok számára nincs, vagy csak nagyon kevés a télire tárolt széna. A jószágoknak maguknak kell kikaparniuk a táplálékot, erre mondják, hogy „lábáról legel”.”

„Az Alföldön a szilaj jószágot rideg jószágnak, rideg baromnak pásztorait rideg pásztoroknak, röviden ridegeknek nevezték.” (Nagy Cirok László)

 „A rideg marha a hó alól is kikaparta a rét vastag avarfüvét, azon is kitelelt.” (Szűcs Sándor)

„A tanya, régi magyar nevén szállás, a mai tanyától annyiban különbözött, hogy jószágteleltető szerepe akkor még jóval fontosabb volt.” (Győrffy)

„Ahogy régen a magyarok, a kazakok, a mongolok manapság is ménesekben, szilajon tartják a lovakat. A magyar ló világhírnevéhez a ménesi nevelés is nagyban hozzájárult. Hazánkban a földek feltörésével az istállózó tartás vált általánossá, ami a tenyésztés szempontjából a lovak szívósságát, ellenálló képességét és élettartamát jelentősen csökkenti.” (Kun Péter)

Ménesünk nem ismeri az istállót, télen, nyáron a szabadban él. A homoki- és réti gyepek váltakozásával a ménes folyamatos, jó minőségű takarmányt legel. Télen a szántóföldön a nekik szánt takarmányfüvön tartjuk a lovakat. A fás ligetek árnyékot nyújtanak a nyári melegben, a cserjések, nádasok remek szélárnyékot adnak. Zuhogó esőben szél ellen fordulnak farukkal, a víz lefolyik a hátukon, s az oldalukon a szőrforgóknál lecsöppen, a hasuk száraz marad. Télen hosszú bundát növesztenek. Nagy hidegben az istálló veszélyes is lehet a nagy hőingadozás miatt. Ha a külső hőmérséklet -20˚C, s benn az istálló +10˚C, a különbség 30˚C, amitől a pata sokkot kaphat. Télen-nyáron legelnek, a hó alól is képesek kikaparni a táplálékot. A téli hónapokban kevés, kiegészítő gyepszénát kapnak. A rozsot tarlóhántással elvetjük, így kisasszony napjára már szépen kizöldül, s ezt is megjáratjuk a lovakkal. Az a célunk, hogy ridegen, kevés széna etetésével teleltessük át a lovainkat. Abrakot csak idomításkor adok, jutalomként. A csikók a szabadban születnek, általában éjszaka. A kancák bő tejelők, s jó csikónevelők. A tartási körülményeknek is köszönhető, de a szokásos oltásokon és egyéb külső sérüléseken túl betegséghez még állatorvost nem kellett hívni. Durvább szőrzete végett nemcsak az időjárás szélsőségeire, de kevésbé érzékeny a legyekre, egyéb szúró- szívó rovarokra.

A lovak a ménesben rangsort alakítanak ki, amire az idomítást, kiképzést építem.  Terelésnél elég elindítanom a vezér kancát, a többi ló szép nyugodtan követi. Gyakran sétálok közöttük, legelés közben, gyalogosan. A zsebemben mindig lapul egy kis finom falat, csicsóka, sárgarépa, alma. Kockacukrot sohasem adok, féltem lovaim fogát. Séta közben meg-megszólítok egy-egy lovat, az szívesen hozzám jön a jutalomfalatért. Ezt a fiatal csikók is eltanulják, s lassan kiépül a bizalom közöttünk. Ha a ménesből behozok egy lovat, hogy munkára fogjam, enni is adok neki néhány falatot. Így máskor is szívesen velem tart, elég, ha a tenyeremet a pofájukhoz teszem, nincs szükségem kötőfékre vagy kantárra, vezethetővé válik a ló. Két éves kortól kezdek komolyabban foglalkozni a csikókkal, a körkarámban. Ott hamar megtanulja, hogy én „gyorsabb” vagyok nála, hiszen akármilyen gyorsan fut, bármikor el tudom érni, hiszen én a kör közepén állok. Elsajátítják azokat a hangokat, mely a különböző jármódokra, megállásra vonatkoznak. A körkarámban szoktam fölkérni a lábukat is, körmölésnél sem kell feltétlenül kikötnöm őket. Megértik, hogy bízhatnak bennem, hiszen mellettem biztonságban vannak. Erre tereplovaglásnál később nagy szükségem lehet, hiszen előfordult, hogy egy folyón leszakadt híd mellett csak egy keskeny hidacskán tudtunk átkelni, határátkelőkön, kamionok között lovagoltunk, folyón gázoltunk keresztül, vagy kompon keltünk át. Lovaink hűséges társaink nemcsak utunk, egész életünk során.

 

5. Lovas hagyományőrzés

Egyre többen kezdenek foglalkozni magyar őstörténettel, lovas íjászattal, hagyományőrzéssel. Felmerült az igény, hogy a hagyományőrzők felszerelése és öltözéke mellett a lovaik is emlékeztessenek arra a korszakra, amit megjeleníteni kívánnak. Az általunk tenyésztett lovak megjelenésükben, temperamentumukban alkalmasak erre a feladatra.

Gyerekek is járnak hozzánk lovagolni. Biztonságosabban, szívesebben ülnek a középmagas lovakon, amelyek nyugalmukkal, engedelmességükkel, jó hatással vannak lovasaikra. Fontos dolognak tartjuk, hogy minél több gyerek szeresse meg lovaglást. Az elkötelezett lovasoknál, nem csak a ló szeretete fontos, hanem nyeregből érthetőbb a természet óvása, védése. Remélem megérjük még, hogy az iskolai testnevelés óra tananyagának szerves része lesz a lovasoktatás. A felcseperedő lovasok lennének az alapjai, hogy Magyarország valóban lovasparadicsom lehessen. Lovastúra útvonalak hálózhatnák be az egész országot. Térképek, útjelzések, pihenőhelyek. A falusi vendéglátók is bekapcsolódnának a vándorlovasok elszállásolásába. A nyerges mestereknél megnőhetne az igény a málhás és túranyergek készítésére.

6. Lovas túra

A munka mellett vándorolni is szeretünk lovainkkal. Egy lovas kirándulás alkalmával csapatban lovagoltunk. Megálltunk pihenőt tartani. Lecsusszantam a nyeregből, leheveredtem a fűbe, s a lovam legelészett. Egy szemüveges fiatalember léptetett hozzám egy nagy szürke lovon:

- Ilyen kis lovon is lehet lovagolni? – kérdezte.

Azt gondoltam, hogy gúnyolódik, mert egy hatalmas méretű lovon ült. Gyanakodva bólintottam igent. Erre ő nagyon őszintén kifakadt:

- Ó ha tudtam volna, nem vettem volna ilyen elefántot. Hiába a pihenő, nem szállhatok le, mert nagyon nehezen tudok visszaülni –mondta.

Figyelmesebben megnéztem a fiút. A lova 180cm magas lehetett, ő 170cm körüli.

- A nyerget is alig bírom rátenni, a kantárról már nem is beszélve – folytatta.

Ma már röstellem, de akkor nagyon élveztem a helyzetet. A látvány kedvéért induláskor könnyedén fölugrottam lovam hátára. Ma már sajnálom, mert segíteni kellett volna. A fiú azóta, eladta a lovát, s abbahagyta a lovaglást. Lehet, hogy mindez csupán 20-30 centiméteren múlott?

Sok lovas összejövetelen megfordultam, s bizony számítottam rá, hogy beszólnak lovam mérete miatt, de azt kellett tapasztalnom, hogy inkább becsülnek miatta. Ügyességi lovas versenyeken és játékokon az én pörgő-forgó lovacskám nagy tekintélyre tett szert. Többen is jelezték, hogy szívesen vásárolnának tőlem ilyen lovat.

 

7. Lovas zarándoklat

2006-ban, 111 nap alatt, közel 4000km-es lovas zarándokutat tettünk. A történelmi Magyarországot kerültük meg. Egy majd 4 hónapig tartó lovas utazás alatt rengeteg tapasztalatot szerez az ember, a ló használatában, ellátásában, szerelvényezésében, öltözködésben egyaránt. Csepin Péter barátom, aki lóháton eljutott Szicíliába, Portugáliába, Törökországba, hívta fel a figyelmemet a különbségre 1 száz napos út, és 100 egy napos lovaglás között. Az elsőnél mindennap menni kell, esőben, szélben, tűző napon, jó erőben kell tartani a lovat, sérülés nélkül (nyeregtörés, sántulás), hogy folyamatosan használható legyen.

A lovaglás résztvevői Kertész Györgyi, Csepin Péter, Zsolnai Gábor, Varga Péter és Eördögh András voltak. Hárskúti Manó 2000 kilométert tett meg velünk, ebből 1600-at nyereg nélkül, szőrin,  Szalai Gábor, 1500 kilométeren át kísért minket. Az út nagyvonalú anyagi támogatói Lex László, Dr. Németh Zoltán és felesége voltak. Köszönettel tartozunk Mudri Péter televíziós szerkesztőnek és csapatának is.

Napi 8 órát lovagoltunk, 40km-es átlaggal. Hetente 1 pihenőnapot tartottunk. A lovak lábát esténként hűtöttük (jégzselé, agyagpaszta, hideg víz). Patkoló kovácsunk Csepin Péter volt, a patkókat 1000 kilométerenként kellett cserélni. A felszerelést – sátor, hálózsák, takarmány, patkolókészlet – kísérőautó szállította. Pásztorviseletünk jól bevált. A bő szájú ing szellős, a mellény és kalap, bár fekete gyapjúból készült, megnedvesítve párologtat a tűző napon, hűsítve ezzel viselőjét. A lovakat esténként pányvára kötöttük, hogy legelhessenek. Reggel és este 2-3liter zabot kaptak. Az első 1000 kilométert lovaink könnyedén tették meg. Minden hosszú út természetes velejárója a súlyvesztés, a lovak izomzatának szálkásodása. Nagyon kellett figyelni a lovak szerelvényezésére, különösen a nyeregnyomásra, mely számunkra is problémát jelentett. Őseinktől tanulván mi is „nyereg alatt puhítottuk” a húst – zsiradékkal (vazelin) kentük a sebeket. Meglepődve tapasztaltuk, hogy a fokozott igénybevétel ellenére lovaink folyamatosan gyógyultak, a mar- és egyéb feltörések hegesedtek, az út végére be is gyógyultak.

Lóháton vándorolni, több hetes utat megtenni, minden egyéb utazástól különbözik. Naponta átlagosan 30-50km tesz meg egy lovas vándor, időjárástól, domborzattól függően. Erdély hegyei között sokszor csak 30km-t tudtunk megtenni, sík vidéken átlag 60km-t, de előfordult, hogy 90km-t is lovagoltunk egy nap alatt.

Csepin Péter így fogalmazott: „az ember lelke a ló sebességével halad”. –Ezt a távot a látványával együtt az emberi agy még képes befogadni.

Az autósutazásnál általában a célba érés a fontos, képes egy nap 1000km-t is az autós megtenni, menetközben a benzinkutassal, a pincérrel, a recepcióssal beszélgethet. A lovas a természetben barangol, hegyen völgyön, erdőkön, mezőkön át, pásztorokkal, favágókkal, erdei emberekkel találkozik. Eljut olyan falvakba, ahol még turista nem nagyon járt. Az emberek szívesen fogadják a lovas vándort. Talán jellemző, hogy Székelyföldön az éjszakák többségét vendégségben töltöttük.

 

Rólunk írták

"A választás a nyugodt természet, küllem. munkabírás miatt esett a Kunfakóra." Greskó Család

"Jó tulajdonságai megerősítettek abban,hogy a legjobbat választottam." Tóth László

"Szívügyemnek tekintem a Kelet-európai vadlóval rokon egyedekből és az arabok temperamentumos lovából kitenyésztett magyar fajta kialakítását." Kiss Attila