Málhás lovaglás

Írásomban a málhás távlovaglással, valamint az ehhez szükséges lovak tenyésztésével, tartásával, kiképzésével és felszerelésével kapcsolatos tapasztalataimról szeretnék beszámolni.

A MI MÁLHÁS HÁTASLOVUNK

A rövidebb, hosszabb lovas-túráknak napjainkban egyre nagyobb a népszerűsége. A több napig, vagy több hétig tartó lovas-túrák felszerelését kísérő jármű szállítja, ami a résztvevők részére kényelmesebbé teszi az utazást, de egyben nehézséget is jelent. A csapatnak autóra, gépkocsivezetőre, üzemanyagra lesz szüksége, ami a túrát nagymértékbe megdrágítja.  A sofőr feladata unalmas: 1-2 órát vezet naponta, rengeteget pakol, és még többet várakozik. A lovasoknak minden alkalommal el kell érniük a megbeszélt helyre, azaz szinte minden nap célpontra kell lovagolniuk, nem választhatnak menet közben táborhelyet, így szabadságérzetük korlátozódik. Az utazás sokat veszít varázsából, a kísérőjármű körüli teendők pedig sok esetben feszültség forrásává válnak. Az autó jelenléte azt sugallja, a lovas nem képes saját felszerelését magával vinni és nem tudja megoldani lova takarmányozását. Mi ezekre a problémákra kerestünk választ, megoldást.

A mai kultúrlovak igénylik az abrakot. Szem előtt tartva a nagy távolságú málhás lovaglás támasztotta követelményeket, nekünk olyan lófajtára volt szükségünk, melynek a legelés elég táplálékforrást biztosít egy többhónapos lovas vándorlás során. (A nyeregre erősített málhában elfér a felszerelés, így kísérőautóra nincs szükségünk.) Hazánk mai lóállományában nem találtunk megfelelő fajtát, ezért a tenyésztés mellett döntöttünk.

Megalakítottuk az Ősi Lófajtákat Tenyésztők Egyesületét, melynek névadója és tenyésztés vezetője Dr. Hecker Walter hippológus. Hecker dolgozta ki az egyesület tenyésztési és kutatási programját: Elsődleges feladatunk, a konyik[1] lófajta tenyésztése, törzskönyvezése Magyarországon. Másodsorban életre szeretnénk hívni egy nemesebb, de szilajtartásra, munkára alkalmas lovat, mely megőrizte atavisztikus, ősi jellegét (középmagas, fakó színű, szíjalt hátú), és kinézetében emlékeztet az íjfeszítő népek egyik ló-típusára, a nagyszámban előforduló „szabvány katonalóra”(Bartosiewitz).

A lovas temetkezések tudományos vizsgálata a szkíták, hunok avarok, magyarok lovait azonos gyökerűnek, azonos eredetűnek és típusúnak tartja. Ugyanebbe a típusba sorolható az utolsó íjfeszítő népként a Kárpát-medencébe érkező kunok lovai is.   Célunk, egy középmagas (130-147cm marmagasságú), az íjfeszítő népek lovához hasonló lófajta kialakítása, mind alkatában, mind tulajdonságát tekintve (Hecker Walter).

Megszületett egy újfajta –a kun-fakó– tenyésztésének kutatási programja. Ez a fajta alkalmasabb–többek között –, a málhás lovas vándorlásra is. A konyiknál magasabb– 140-147 cm marmagasságú –, kifejezett marral rendelkező, ezáltal stabilabban nyergelhető. (A konyik marmagassága 130-138 cm, a marja meglehetősen burkolt, kevéssé kifejezett, ezáltal a nyereg könnyen előrecsúszhat.)

A fajta kialakításának megkönnyítése érdekében célszerűnek látszott egy kisebb, megbízhatóan örökítő, ellenőrizhető nukleusz populáció kialakítása. (Hecker Walter)

Konyik ménünkhöz arab kancákat választottunk. Kemény szelekcióval és szigorú tenyészkiválasztással programunkban csak azokat az egyedeket hagytuk bent, melyek leginkább megközelítették a megcélzott fenotípust: így alakítottuk ki a nukleusz populációt.

Ezeknek az ivadékoknak a mozgása lendületes, tiszta ütemű, de behatároltan tértnyerő, lapos ívű, ún. fű alatti mozgás, rendkívül biztos talajfogással. Lépése ütemes, középhosszú, ügetése lapos, gyors ismétlésű. Vágtája rövid, a vágtaugrások gyorsan követik egymást.(Hecker Walter)

Az arab vér finomított a konyik robosztusságán, az ivadékok marmagassága növekedett, tanulékonyabbak, temperamentumosabbak, kezelhetőbbek lettek, miközben megőrizték a konyikra jellemző ősi jellegüket is. Munkánk során lovaink küllemét és teljesítményét vizsgáljuk. A tenyésztés Borsodban, Jászságban, Kiskunságban és Mezőföldön folyik, a magyarországi konyik és kun-fakó ménes tenyésztési központja pedig a jászszentlászlói Kalmárföldön van, egy mára már majd 200 hektáros területen.

A LÓ MÉRETE ÉS A LOVAGLÁSI STÍLUS

A lovaink –akárcsak az őseink lovai és a vadlovak is–, átlagban 140 cm a marmagasságúak. Ez a ló természetben kialakult mérete, ezt a testtömeget tudja legeléssel fenntartani úgy, hogy közben szinte állandó mozgásban van. (Ezért is tudtak eleink nagy távolságokat megtenni lovaikkal, s a mi málhás lovas vándorlásunknak is ez a megfigyelés képzi alapját.) A nyergelésnél nagy könnyebbségünkre van, hogy a 35-40 kg-os nyerges-málhát csak a vállunkig kell emelni, s egy középmagas lóra kell feltenni. A kengyelünk is csak 70-80 cm-re van a földtől, könnyebb belelépnünk, s átlendítenünk a lábunkat a hátsó kápára rögzített málhazsákon.

A lovaglási módszer is más, mint a nagy lovakon tanult angol stílus. Lovaink ügetése szapora, gyors ütemű, így nem célszerű az ütemet kikönnyíteni, mert hüppögésre, „varrógép-mozgásra” emlékeztet. Ősi stílusban kell lovagolni, aminek begyakorlását, nyereg és esetenként zabla nélkül végezzük, az izmainkat minél lazábban tartva, combunkkal fogva és irányítva a lovat.

Nyeregben is minden lépését kiüljük a lónak, a lábfejünk beletámaszkodik a kengyelbe (így laprugóként működik). Viszonylag hosszú kengyelszíjat használunk, a lovaink lapos, szapora ügetését enyhén behajlított lábakkal követjük (akár a járművek teleszkópja), így testünk deréktól fölfelé, függőleges irányban alig mozdul el. A lábaink nagyobb felületen érintkeznek a ló oldalával, így sokkal biztosabb, stabilabb az ülés, ami terepen nélkülözhetetlen. A huszárok, pásztorok is így lovagoltak.– „mert a huszár a nyeregbe bele van teremtve, mint a rozmaring a jó földbe, sej belegyökerezve…”

Kun Péter Belső-Ázsia kutató, így ír a lovas-nomádok lovaglásáról, a Szelek szárnyán című könyvében: a nomádok az elmúlt évszázadok, évezredek alatt kialakítottak egy olyan lovagló stílust, amely a biztonságot, a kényelmet, valamint a hatékonyságot egyaránt magába rejti. A ló hátán történő munkavégzés feltétele, hogy a lovas a kezét szabadon tudja használni. Ilyenkor derékkal és combbal irányítja a lovát. Ez csak egy módon végezhető: ülni kell a lovon, méghozzá úgy, mintha össze lennének nőve. Csípőjével követi a ló mozgását, együtt mozog vele, ló és lovas eggyé válik.

Az ősi magyar ló, az ősi lovagló stílussal együtt– melyre Mátyás király még méltán büszke volt –, eltűnt a szemünk elől.

Kelemen Zsolt lovas harcművész kísérleti kutatásai során felélesztette a feledésbe merült magyar lovagló stílust. A módszert tapasztalatai alapján tökéletesítette és kidolgozta a rávezető gyakorlatokat is. Kelemen az általa kidolgozott rendszert több mint tíz esztendeje tanítja, kialakította annak tematikáját és a tudásszintek tartalmi elemeit, etikai normáit. Ezáltal megteremtette az oktatók képzésének lehetőségét is.

Magyarországon a hadsereg igényére a 19-ik század elején alakult ki a magas (160-170cm) marmagasságú ló, s ekkor honosodott meg az angol lovagló stílus is. A magas lovak ügetése akciós, ezért vezette be elsőként a brit gyarmati hadsereg azt a módszert, hogy a lovas az ügetés minden második ütemében felemelkedjék.

Mivel lovaink apróbbak a 200 éve kitenyésztett lófajtáknál, ezért megvizsgáltuk, a középmagas ló és lovas arányosságát. Abból indultunk ki, hogy az aranymetszés szabálya vonatkozik a természetben minden élőlényre: emberre, állatra, növényre egyaránt.

(Aranymetszésnek nevezik egy szakasz két olyan részre való felosztását, melyek közül a kisebb szakasz hossza úgy aránylik a nagyobbikhoz, mint a nagyobbik rész az egészhez. Az arany-arány numerikus kifejezése az irracionális Fi-szám, értéke kb. 1,6. )

Ló és ember együtt alkotja a LOVAST. Fontos, hogy lovunkkal arányosak legyünk, harmonikus egységet alkossunk. A lovas arany-arányát úgy számoljuk ki, hogy a ló és lovas együttes magasságát elosztjuk a ló marmagasságával, s ha megvan az arany-arány, eredményül 1.6 körüli értéket kell kapnunk. Hasonlóképpen, ha a ló marmagasságát osztjuk a lovas felső testének magasságával, szintén 1.6 körüli eredményt kell kapunk. Ez természetesen arányos súlyú ember és ló esetében igaz.  Például egy 177cm magas ember 144 cm marmagas lovon ülve– az aranymetszés szabálya szerint –, arányosnak mondható.

 

TARTÁSMÓD

Alapvető szelekciós célkitűzésünk az volt, hogy lovaink jól bírják a szilaj tartást, és a legelő elegendő takarmányforrás legyen számukra. Ménesünk istállót sohasem látott;a hideget, meleget, esőt és szélvihart egyaránt jól tűri. A szilaj tartás jelentősen növeli a ló ellenálló képességét, szívósságát. A homoki és réti gyepek váltakozásával a ménes folyamatos, jó minőségű takarmányt legel. A nyári melegben a fás ligetek árnyékot nyújtanak, a cserjések, nádasok remek szélárnyékot adnak. Zuhogó esőben a lovak farukkal szél ellen fordulnak, a víz lefolyik hátukon, s oldalukon, a szőrforgóknál lecsöppen, így hasuk száraz marad. Télen hosszú bundát növesztenek. (Nagy hidegben az istálló veszélyes is lehetne. Ha a szabadban nagyon hideg van, az istálló pedig meleg, a hőmérsékletkülönbség nagyon megterheli a lovak szervezetét.) Télen-nyáron legel a ménes, a hó alól is képesek kikaparni a táplálékot. A téli hónapokban kiegészítő gyepszénát kapnak. Abrakot csak idomításkor adunk, jutalomként. A csikók a szabadban születnek, általában éjszaka. A kancák bő tejelők, s jó csikónevelők.  Mivel szőrzetük durvább, kevésbé érzékenyek a legyekre, és egyéb szúró- szívó rovarokra. Lovaink állandó megfigyelés alatt vannak, folyamatosan ellenőrizzük kondíciójukat, viselkedésüket.  Egy lóra 3 ha legelőt, kaszálót számolunk.

Fontos megjegyezni: a szilaj vagy rideg tartás fogalma nem keverendő össze a nem megfelelő, hanyag tartással, embertelen bánásmóddal, a lovak elégtelen takarmányozásával.

A ménesi tartásnak állategészségügyi és etológiai szempontból óriási jelentősége van. A változatos legelőn, a vetett búzafüvön a lovak ki tudják válogatni azokat a növényeket, amely számukra a legkedvezőbbek, ezzel is erősítve immunrendszerüket. A gyepeket rendszeresen tisztító kaszáljuk és boronáljuk, hogy ne alakuljon ki kedvezőtlen gyeptársulás. Szakaszosan legeltetünk. A csikók a ménesben játék közben szocializálódnak, megtanulják a rangsorban a helyüket. Mivel anyjuktól nem választjuk el őket, a kancatejtől egészségesebbek lesznek, jobban fejlődnek. Ez a legjobb immunerősítő. A lovak állandó mozgásban vannak legelés közben, s ez a lépkedés hathatósan erősíti a lovak izomzatát. A természetes tartás a lovak idegrendszerére is jó hatással van. A nyugodt, boldog lovak kiképzése is könnyebb feladat.

 

 

 

KIKÉPZÉS

A lovak a ménesben rangsort alakítanak ki. Erre építjük az idomítást, kiképzést. Elsődleges feladatunk, hogy átvegyük a rangsorban a vezető szerepet. Idomításunk alapja a napjainkban rendkívül népszerű erőszakmentes ló-kiképzés. (Ennek gyökerei Balassa Konstantin huszár kapitány munkásságáig nyúlnak vissza. Xántus János hadnagy, Balassa barátja, a szabadságharc leverése után Amerikába emigrált, ahol népszerűsíteni kezdte a Balassa-féle erőszakmentes ló-kiképzést. Az elvetett mag szárba szökkent, s így most mi tanulhatunk az amerikai stílus követőitől.)

Három éves kortól kezdünk komolyabban foglalkozni a csikókkal, a körkarámban. A csikók elsajátítják azokat a hangokat, melyek a különböző jármódokra, megállásra vonatkoznak. Először nyereg nélkül ülünk a lovakra. A következő lépés a nyereghez, kantárhoz való szoktatás. A kiképzéssel nem sietünk, lassan, fokozatosan tanítjuk a lovakat. A körkarámban kérjük fel a lábukat, így körmölésnél sem kell kikötni őket. A szilaj tartású lovak patái ritkán igénylik a körmölést, a paták rendszerint maguktól kopnak, törnek, alakulnak, de nem mulasztjuk el a pataigazítást sem. Az itatók környékét és a legelők közötti átjárókat nagy szemű kaviccsal töltjük fel, így a köves talaj is segít a pata alakulásában. A munkára fogott lovak patáit azonban rendszeresen gondozzuk. A pataápolást magunk végezzük, a túlnőtt részeket 4-5 hetente lereszeljük, körmölő fogót ritkán használunk. Nyereg alatt dolgozó lovakat gyakran viszünk kemény talajra, köves útra. Patkót csak a nagy távolságú lovas-túrák alkalmával használunk. Székely patkót ütünk fel a lovaink patájára, hiszen úti célunk is általában Székelyföld és az erdélyi havasok. (Mivel ezeken a vidékeken összetettebb talaj-, időjárás- és terepviszonyok fogadnak minket, ezért ezek a túrák rendkívül alkalmasak lovaink teljesítmény vizsgálatára.)

A kiképzés célja lovaink készséggel együttműködjenek velünk. A fegyelmezett, nyugodt, engedelmes ló alapkövetelmény. Gyakran veszünk részt közúti forgalomban, ahol egy rakoncátlan, fegyelmezetlen ló veszélybe sodorhatja lovasát. A kiképzés alatt hozzászoktatjuk őket a modern hétköznapok tárgyi világához: vízelvezető vasrács, vasúti átjáró, színes útburkolat, rámpák, fahidak, kamionok, vonatok, erőgépek, más állatok. A karikás ostorral is megismertetjük lovainkat, hamar rájönnek, hogy nem kell félni a cserregéstől. Lehetetlen lenne lovainkat minden ijesztő tárggyal összebékíteni, de azt el tudjuk érni, hogy bízzanak bennünk, kövessék utasításainkat, így az új, eddig ismeretlen tárgyak megjelenésére is jobban reagálnak. A kiképzett, nyugodt, középmagas lovat sokoldalúan tudjuk használni: Lóhátáról tereljük a ménesünket, gulyánkat, hisz a 21-ik században is ez a legcélszerűbb megoldás. Lovunk mérete miatt könnyű felugrania hátára, s onnan, ha szükséges lehajolni a földig. Gyerekek is járnak hozzánk lovagolni. Biztonságosabban, szívesebben ülnek a középmagas lovakon, amelyek nyugalmukkal, engedelmességükkel jó hatással vannak fiatal lovasaikra.

 

A LOVAK FELKÉSZÍTÉSE

Fél évvel az indulás előtt elkezdjük a lovak felkészítését a málhás lovas-vándorlásra. A követelményeket tervszerűen növeljük. Ha olyan lovat választunk, amely első alkalommal vesz részt málhás túrán, a munkát a karámban kezdjük, napi kb. 2×1 órában. Hozzászoktatjuk a túrafelszereléshez. Felhelyezzük a nyerget, a málhatáskát, a málhazsákokat, farmatringot, szügyelő szíjat. A farmatring farokrépa alatti részét vazelinnal kenjük. A zsákokat először szinte üresen használjuk, majd később fokozatosan növeljük a málha súlyát, hisz a túra során majd a lónak 120 kg teherrel is meg kell találnia az egyensúlyát. Az utolsó hetekben az edzéseknél már teljes teherrel lovagolunk, napi 3-4 órát. A málházást is gyakoroljuk. (Vezetéklovat nem viszünk magunkkal. A vezeték ló megnövelné a mindennapi feladatokat, ha közúti forgalomban veszünk részt, növeli a balesetveszélyt valamint több lovat kell ellátni, szerszámozni.)

Megismertetjük lovainkkal a pányvakötelet is. A szoktatáshoz egy hosszú (kb. 4 méteres) kötelet csatolunk a lovunk kötőfékéhez, másik végét pedig szabadon hagyjuk, s egy külön karámba szabadon engedjük. Legelészés közben húzza a kötelet, rá-rá lép – ez kellemetlen érzést okoz neki–, s megtanul „vigyázni” a kötélre. Következő lépésként egy vastag, 7m-es puha kötelet csatolunk a nyakló forgó karikájához, amit már leütő-karóval rögzítünk. A szoktatás ideje alatt lovunk mellett maradunk, ha rátekeredik a lábára a kötél, nyugtatjuk és kiszabadítjuk. A vándorlás alatt már viszonylag vékony és erős kötelet használunk.

 

A FELSZERELÉS

 

A hosszú távú lovaglás nem csak a lovakat és lovasokat, hanem a felszerelést is kemény próba elé állítja. A jó felszerelés a mindennapos 6-8-10 órás használat során nem töri, fárasztja sem a lovat, sem a lovast: célszerű, stabilan málházható, megbízható, tartós, könnyen karbantartható. Ilyen felszerelés összeállítása tapasztalat nélkül nem mentes a buktatóktól, illetve igen drága mulatság is lehet – gondolva itt például az amerikai, ausztrál vagy olasz gyártású málhás nyergek nem magyar pénztárcához igazított árára. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk azonban, hogy egy jól kitaposott utat is választhatunk.

 

A katonai ló-felszereléseket hosszú időn át, nagy számban kipróbálva fejlesztették szinte ugyanazon követelmények alapján, amelyekkel mi is találkozunk, ha lovas útra vállalkozunk.[2] A katonai nyergek fejlődéstörténetének utolsó 150 évében a vezérmotívum – a tömeges, egységes gyárthatóság mellett – a ló hátához való minél nagyobb felületű, egyenletes illeszkedés volt. Azért fontos ez, mert a ló háta csak korlátozottan terhelhető. Szabadon hagyva a gerincet, a lapockákat és a lengőbordákat, terhelni csak a ló hátának két oldalán lefutó hosszanti izmokra lehet, és itt is csupán egy bizonyos nyomásértéket nem meghaladva. A kritikus értéket meghaladó nyomás következtében a ló szöveteinek kapillárisaiban lelassul, illetve leáll a keringés, ami károsodást okoz. Egy átlagos lovas és a felmálházott nyereg együttes súlya (ami 120-130kg!) a nyereg talpának felületével osztva –még egyenletes súlyeloszlást feltételezve is – a kritikus nyomáshoz közeli értéket ad. Ha a súlyeloszlás rossz fekvésű nyereg, rossz ülés, rossz málházás miatt nem egyenletes, a kialakuló nyomáspontokon a törés, nyeregnyomás szinte biztosra vehető a mindennapi nyergelés során, s ez a történelemkönyvekből ismert lovas hadjáratok során több lovat vont ki a szolgálatból, mint a harcokban szerzett sérülések.

 

 

A füredi nyeregtől örökölt megoldásként a lovas a kápák közt kifeszített nyersbőr-ülésben magasan ül, combjait nem feszíti szét a nyereg váza, illetve a ló hátának íve. A lovas lábai a díjlovasokéhoz hasonlóan mélyen lógnak, hozzásimulnak a ló oldalához, stabil támaszt adnak.[3]

 

Az ilyen szerkezetű nyergek – túl azon, hogy ló és lovas számára egyaránt kényelmesek –, jó málházhatóságukkal is kitűnnek. A váz hozzáférhető, rajta a málhatáskák, szügyellő, köpeny és egyebek elhelyezésére kapcsok, áttörések vannak, amelyekhez a málhát szilárdan rögzíteni lehet, ami így nem pattog, dörzsöl, nyom, azaz nem töri a lovat. Két ponton válhat szükségessé kis változtatás az eredeti füredi nyereghez képest: A farmatring használatát még a 19. században megszüntették a seregben, mivel a telivérezett, sok szemessel és kevés szálassal tartott, felhúzott hasú katonalovakon szükségtelenné vált. Ezzel szemben a csak legelőn és szálason tartott középmagas lónak a farmatring továbbra is szükséges, mivel ezeken a felmálházott nyereg magasabb jármódokban vagy hegyi terepen könnyen előrecsúszhat. A másik változtatás a hátsó málhatáskák használata. A katonaságnál a második világháborúig használt típusoknál a hátsó kápa mögé rögzített kampón azokat a felszerelések vitték, amelyek nem voltak részei a szabványos menetfelszerelésnek (tartalék lőszer és takarmány, egyebek), más szükséges felszereléseket a „trén” vitt magával, azokkal a lovakat nem terhelték. Kísérő nélküli lovas utazásaink alkalmával azonban minden szükséges holmit magunkkal kell vigyünk, így szükség lehet hátsó nyeregtáskákra is. A hátsó táskákat és a farmatringot szükség esetén közvetlenül a hátsó kápa alsó részéhez lehet szíjazni, de a könnyebb le- és fölszerelés érdekében célszerű a nyergen a hátsó kápa mögött kialakítani egy rögzítési pontot. Ezt a megoldást egy nyeregkészítő, Csikós Bálint találta ki: az általa készített nyeregben több ezer kilométert lovagoltam. A nyereg kényelmes, jól málházható, nem törte fel a lovat.

A nyereg alá a legcélszerűbb a lópokrócként ismert gyapjútakarót használni izzasztóként. Négyrét hajtva elég vastag és puha, nagyon jó nedvszívó képességű, az izzadtságot gyorsan elvezeti a ló hátáról, kiterítve könnyen megszárad, időnként áthajtva a lóra újból tiszta felület kerül, szükség esetén használható takarónak, derékaljnak. Hevederként a zsinórhevederek váltak be, nem törnek, jól szellőznek. Legjobb a len alapanyagú, de a puha műanyag zsinórból készültek is jók. Rövid megállások, kikötések alkalmával jó szolgálatot tesz a kötőfék szerkezetű kantár. Hosszabb kikötéseknél, pányvázásnál viszont nyaklóval jó megkötni a lovat, mert ezeket nehezebben veszi le, egyúttal a kantárt sem teszi tönkre. A nyaklóra érdemes forgó-karikát tenni, hogy a pányva ne tekeredjen össze.

A felszerelésünk (nyereg, málházás) általában egyforma. A lovaink is „egyvérből” valók, azonos temperamentummal, lépéshosszal, kiképzettséggel. Pásztorviseletben indulunk útnak. Borjúszájú ing, pitykés mellény, bő gatya, fekete kalap. Több száz éve kitalált, jól bevált öltözet. A fekete gyapjú mellényt és a kalapot a nagy melegben vízzel átnedvesítjük, ami párolog, s ezzel hőt von el, kellemes hőérzetet biztosít viselőjének. Nyaksálat is hordunk, véd a por ellen, nedvesítve hűti a tarkót. Fontosnak tartjuk, hogy egységes, hagyomány-őrző legyen az öltözékünk, ezzel is kifejezve tiszteletünket lovaink iránt. Igyekszünk lovas vándorlásainkat úgy megtervezni, hogy azzal egy-egy jeles történelmi esemény előtt tisztelegjünk. Ez lélekben is megerősíti utunkat, a viselet ezért is fontos számunkra.

A lábbelivel kapcsolatban csapatunkban megoszlanak a vélemények: itt a lovasra bízzuk a döntést. A csizma nagyon elegáns viselet, de kissé nehéz le-föl huzigálni, maximum 20 km-t lehet benne gyalogolni, ha átázik nehezebben szárad. A lábszárvédős lovas cipő bár kevésbé elegáns, de előnyös, gyaloglásra is alkalmasabb. Sarkantyút mindannyian használunk, pontosabb segítséget tudunk adni lovunknak. A sarkantyú szíj jobban rögzíti lábunkhoz a csizmánkat.

Eső ellen „vakszos” lovas kabáttal védekezünk. A lovas lábbelit vazelinnel kenjük. A kalapot is impregnáljuk. A szerelést takarjuk. Ha kifogunk egy többnapos nagy esőt, igyekeznünk kell mindig megszárítani a felszerelést. A rajtunk levő öltözeten kívül viszünk magunkkal váltás ruhát. (Ez rendszerint 1 nadrág, 2 ing, 3 alsó, 4 zokni, meleg aláöltözet.) Az aláöltözet polár alsót, és fölsőt jelent. Ezt használjuk a hűvös éjszakákon a havasokban. Ezért elég egy vékony, könnyű, kis helyre begyűrhető hálózsákot magunkkal vinni. A hálózsák alá derékaljat terítünk, hogy jól szigeteljen alulról. A törülköző szinte zsebkendőnyi (hasonlít a vileda kendőhöz), gyorsan szárad. Gyapjú-, vagy bőrkabátot is viszünk magunkkal, amelyik illik a viseletünkhöz.

A nyeregtáskákba pakoljuk a váltás-ruhaneműt, tisztasági felszerelést, lókefét, patakaparót, jégzselét, görcsoldót, fertőtlenítőt, térképet, iratokat, élelmet, bicskát, egészségügyi csomagot, az evőeszközt, fémbögrét. A vászon itatóvödröt a külső részre rögzítjük. A málhazsákba tesszük a derékaljat, hálózsákot, sátorlapot, sátrat. A nyeregkápára erősítjük a pányva-vasat, a kisbaltát, az esőkabátot, a kulacsot.

Fontos kellék a többfunkciós (piros fénnyel is világító) fejlámpa, s az öntapadós fényvisszaverő-csík. Ha célpontra lovagolunk, utolérhet minket az este. Ebben az esetben közutak mentén a kerékpárosokhoz hasonlóan, a hátsó lovas villogó piros fénnyel világít hátrafelé.

A karikás ostor nélkülözhetetlen úti-társ, távol tartja a támadó kutyákat, a szabadon legelő lovakat, marhákat, szamarakat.

Minden alkalmat megragadunk a mosásra, hogy mindig legyen tiszta váltás ruhánk. Az inget a nyári melegben vizesen vesszük fel, kellemesen hűt és meg is szárad rajtunk.

 

EGÉSZSÉGMEGÖRZÉS

Lovunk épségét, egészségét nem kockáztatjuk sem hiúságból, sem hamis becsvágyból. Jól ismerjük lovainkat, figyeljük jelzéseiket, munkakedvüket, hangulatukat. Ha baj van egy lóval, a gyakorlott szem könnyen észreveszi a csüggedt tartásáról, étvágytalanságáról. Ilyenkor azonnal pihenőt kell tartani, szükség esetén állatorvost hívni.

Ha előfordul nyeregnyomás, döntenünk kell annak súlyosságáról. Általában 1-2 nap pihentetés elegendő, ilyenkor hideg vizes borogatást, jégzselét érdemes használni.

Heveder nyomás esetén nyergünk alkalmas arra, hogy heveder nélkül is lehessen bennük lovagolni, míg lovunk regenerálódik. A málha egy részét viszont ilyenkor átadjuk társainknak, a heveder helyét hűtjük esténkén.

A pihenőknél gondosan átnézzük a lovainkat, áttapogatjuk lábaikat, ellenőrizve azok hőmérsékletet, állapotát. Megvizsgáljuk a patkókat is. Lenyergelésnél minden esetben csutakolunk, ezzel tulajdonképpen átmasszírozzuk lovainkat. Vigyázunk, hogy izmaikat nehogy túlerőltessük, ne kapjanak izomlázat.

Ha biccent a lovunk, meg kell állapítanunk annak súlyosságát (lépésben sántít, vagy csak ügetésben, illetve mely része érzékeny a lábának). Az enyhe biccentésnél egy nap pihentetés után, gyalogosan folytatjuk az utat egészen addig, amíg a ló teljes mértékben helyre nem jön. Közben esténként jégzselézzük. Ha a biccentést, vagy az egyéb sérülést nem tudjuk megszűntetni, a lovat hazaszállítatjuk.

 

Nem szoktuk nagydobra verni utazásunkat, hiszen magunk örömére, a „magunk kenyerén” utazunk, amit bármikor abbahagyhatunk. Anyagi támogatókra (szponzorokra) nincs szükség, hiszen a málhás-lovas vándorlás, a szabad ég alatt alvás nem a költséges utazások közé tartozik.

 

VÁNDORLÁS

Az úti célt kijelöljük, a napi meneteket viszont csak nagyjából tervezzük meg. Így izgalmasabb, szabadabb a lovas vándorlásunk. Sok tényező befolyásolja az éjszakai szállásunk helyét, elfogadhatunk meghívást, változtatunk a napi útvonalon, szabadon választunk táborhelyet.

Havonta 800-1000 km-t tudunk általában megtenni málházott lovainkkal. Az alföldön egy nap alatt 50-60km-t, hegyek között 30-40 km-t tudunk megtenni lovainkkal. Naponta átlag 8 órát szoktunk lovagolni.  Pihenőnapot általában hetente egyet tartunk. Reggel napkelte előtt már felkelünk. „Átverjük” (új helyre pányvázzuk) a lovakat, ha szükséges. Az a tapasztalat, hogy a 7-8 méteres pányva által biztosított kör, elegendő legelőterület a lónak, ha a növényzet megfelelő. Ha gyenge tápértékű, vagy túllegeltetett helyen táborozunk, többször is átverjük a lovakat, s igyekszünk napközben legeltetni, hogy behozzuk az éjszakai táplálék kimaradást. Ilyenkor csökken a napi teljesítményünk, de a lovak kondíciója fontosabb számunkra. Menet közben, ha legelőben gazdag területen lovaglunk, igyekszünk a pihenőt úgy alakítani, hogy lovaink „haraphassanak”. A táborhelyet is nagyon körültekintően választjuk meg. Ha jó legelőt találunk, hamarabb is befejezzük a napi menetet.

Táborbontás után az éjszakai felszerelést kiteregetjük száradni, szellőzni. Sátrat csak szükség esetén használunk. Sátorlapot feszítünk ki magunk fölé, ami véd a harmattól, a váratlan esőtől, miközben jobban oda tudunk figyelni az éjszakai neszekre, hangokra. Ez a legkritikusabb napszak: ha valamelyik ló kötélbe csavarodik, vagy a pányva-vas kilazul, azonnal észlelnünk kell ezt és korrigálni, nehogy sérülést okozzon. Igyekszünk a lovainkat ahhoz is megszoktatni, hogy ne essenek pánikba, ha a kötél véletlenül ráhurkolódik a lábukra. Égési sérülést, sántulást okozhat, ha ilyenkor rugdosódni kezdenek. A nyergelést nagy körültekintéssel végezzük. Alaposan megcsutakoljuk a lovakat, gondosan eligazítjuk a nyerget, felcsatoljuk a két első, majd a két hátsó nyeregtáskát. Figyelünk arra, hogy a táskák súlya egyenlő legyen páronként. A hátsó kápa kanala alá kerül a sátor, fölé a málhazsák. Mindent nagyon jól rögzítünk, hogy vágtába se mozduljon el, ne csapkodja a lovat a málha.

7 óra körül már lovon vagyunk. Nyári kánikulában jobb a meleget már a nyeregben fogadni. Az indulás gyalogosan kezdődik, 1 km-t vezetjük a lovakat, közben a hevedert fokozatosan meghúzzuk. Lóra ülés után 1-2km-t léptetünk, majd ügetni kezdünk. A lépés sebessége 5-6 km/h,az ügetésé 8-10 km/h.

Egy óra lovaglás után megállunk, rövid 10-15 perces pihenőt tartunk, szerelvényt igazítunk, megkínáljuk vízzel a lovakat. A menet-tempó, ha az időjárás és az útviszonyok megengedik, 45 perc ügetés 15 perc gyaloglás, ez a lovast felfrissíti, a lovat kíméli. Bár vágtatni is szoktunk, de csak visszafogottan, módjával.

A déli pihenő 2 óra hosszú általában. Arra törekszünk, hogy előtte még menetben legyen lehetőségünk itatni. Ha a lovunk izzadt, hevült, itatás után azonnal tovább megyünk. A delelés előtt vásárolunk élelmiszert, megtöltjük a kulacsainkat. A déli pihenő alatt lenyergelünk. Indulás előtt ismét itatunk. Az esti táborhelyet a jó legeltethetőség határozza meg. Késő délutántól már fürkésszük a terepet, legelőt keresve. Az élelmiszert menet közben szerezzük be. Általában hideget eszünk napközben. Az esti táborhelyen tüzet gyújtunk, ha lehetséges. Szalonnát, húst sütünk, vagy hideget eszünk. Ilyenkor tudjuk megbeszélni a nap történéseit, s a másnapi tervet.

Ha patak, tó, folyó mellett táborozunk, kihasználjuk a természet adta lehetőségeket. Fürdetjük, csutakoljuk a lovakat. A táborhelyet rendezett állapotban hagyjuk el. A lovaink kondícióját, súlyát, egészségi állapotát, hangulatát figyelemmel kísérjük, hisz a legkisebb problémát is észre kell vennünk. Ha indokolt, kényszer pihenőt tartunk.

 

A CSAPAT

A csoport és a csapat között az a különbség, hogy az utóbbi összetart, tiszteli, becsüli, segíti egymást és az egyéni érdeknél fontosabbnak tartja a csapat érdekét.

Nagy távolságú málhás lovaglásnál a csapat optimális létszáma 3-4 főből áll. Nagyon fontos szempont, hogy kit választunk útitársnak. Az esetleges veszekedések tönkreteszik az út hangulatát.  Minél nagyobb a csapat, annál nehezebb az esti táborhelyet kiépíteni, a lovaknak legelőt találni. A kisebb csapat jobban tud egymásra figyelni, könnyebben és szívesebben látják vendégül a helyiek az út során.

Az erdélyi utazásoknál jó, ha van románul tudó útitársunk. Sokszor nagy szükség van a nyelvtudásra, gyakran látnak vendégül románok, de hozhat az út nem kívánt nehézségeket is,  ilyenkor komoly segítséget jelenthet a nyelvtudás. A tájékozódásban a térképen, iránytűn kívül a helybéliek is segíthetnek, ők ismerik a rövidítéseket, a szekérutakat, itató-, legelőhelyeket.

A lovas vándor lassan halad, a látottakat be tudja fogadni, tud gyönyörködni a természet szépségeiben. Szinte mindennap találkozik emberekkel, akik gyakran vendégül látják: a csapatot étellel, itallal kínálják, szállást nyújtanak, emlékezetesebbé teszik a vándorlást. Lóháton olyan helyekre juthatunk el, amiről az autós álmodni sem mer. Felgyorsult világunkba utazásaink során igyekszünk minél gyorsabban megérkezni, célba érni.

Nagy távolságú lovas vándorúton nem a megérkezés a fontos, – az igazi élmény az út maga.

 

 

Irodalom

Hecker Walter, Dr.: Lovas nemzet, Budapest, Helikon, 2004

Hecker Walter, Dr: Kutatási program, kézirat, 2009

Kun Péter, Dr: Szelek szárnyán, Debrecen, Arkadasz, 2003

Kelemen Zsolt: Hun-Magyar harcművészet, Budapest, Grafit-Pencil Kft., 2010

Eördögh Sára: Az Aranymetszés törvénye, Hun-Magyar harcművészet, Budapest, Grafit-Pencil Kft., 2010, 346. oldal

Eördögh Réka: A LOVAK NYOMÁBAN, A középkori Kárpát-medence lovainak mtDNS alapú eredetvizsgálata, Hun-Magyar harcművészet, Budapest, Grafit-Pencil Kft., 2010, 291. oldal

Bartosiewitz László, Dr: Lovak a Kárpát-medencében a Honfoglalás előtt, História 2004, 11.oldal

Horváth Ferenc: A csengelei kunok ura és népe, Budapest, 2001

Vörös István, Dr: Honfoglaló magyarok lovai (Jz), Miskolc, 1996

Hankó Béla: Magyar háziállataink, Budapest, 1943

Bökönyi Sándor: A  przewalski-ló, Budapest, 2006

M. Kir. Honvédelmi Minisztérium Kiadványa: Lovalgás hajtás és málhás állat vezetés, Budapest, 1937

Clive Richardson: The Horse Breakers, London, J.A. Allen, 1996

Balassa Konstantin: Die Zähmung des Pferdes, Wien, 1835

Balassa Konstantin: Az erőszak nélküli patkolás, Pest, 1828

Pongrácz László, Dr: A ló tenyésztése és genetikája, Mezőgazda Kiadó, 2006

Mihók Sándor-Pataki Balázs:  Lófajták, Budapest, 2003

Bodó Imre, Dr- Hecker Walter, Dr: Lótenyésztők kézikönyve, Budapest, 1992

Ócsag Imre, Dr: Kis magyar lovaskönyv, Budapest, 1990

Stephen Budiansky: A ló természetrajza, Budapest, Vince Kiadó, 1997

Szűcs Sándor: Pusztai szabadok, Budapest, Hangvető, 1957

Győrffy István: Nagykunsági krónika, Budapest, Turul kiadó, 1941

Nagy Czirok László: Pásztor élet a Kiskunságon: Budapest, Gondolat Kiadó, 1959

Madarassy László: Nomád pásztorkodás a kecskeméti pusztaságon, Kecskemét, 2009

Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása, Budapest, 1936

Philippe Karl: Lókiképzés, Budapest, Mezőgazda Kiadó, 2011

Robert M. Miller: Értsük meg a ló viselkedését! Budapest, Mezőgazda Kiadó, 2012



[1] Árpád vezérrel érkezők lovát, Hankó Béla (1935) igen szemléletesen mutatta be: „kis és száraz fejű, tüzes szemű, száraz csánkú és acélos inú, eleven, élénk és átlagban csak 140 cm marmagasságú állatok voltak, /…/ Istállót sohasem láttak és hideget, meleget, esőt és szélvihart egyaránt jól tűrtek. /…/ Színük sokféle volt, de a legtöbb mégis patkány színű egérszőrű lehetett, széles, fekete hátszíjazással és fekete farokkal. Tudjuk, hogy a tarpánt is ilyen színű volt. Ez a szín uralkodott még a honfoglalók lovainál, sőt még később is. /…/ A kárpáti konyikok és a bosnyák lovacskák koponyája a tarpán koponyájával annyira megegyezik, hogy attól meg sem különböztethető.

[2] A katonai nyergek a világon bárhol nagy hasonlóságot mutatnak, aminek részben az az oka, hogy valamilyen mértékben szinte mind a magyar huszárság nyergének leszármazottai még abból a korból, mikor Európa-, sőt világszerte alakultak a magyar mintára felállított könnyűlovas egységek. A huszársággal együtt átvett magyar nyereg fejlődése nyomon követhető a szkíták párnanyergétől a hunok, a honfoglaló magyarok, a 16-17. századi huszárok nyergén át a tiszafüredi nyeregig, s onnan tovább az első és második világháborúban használt utolsó típusokig.

[3] Megoldásként a sereg először öt szabványosított méretnagyságban készíttette a nyergeket, de azokat még így is egyenként kellett a századszíjgyártónak az egyes lovakhoz igazítani. Következő lépésként a nyergek fatalpait csuklós megoldással rögzítették a vasból készült nyeregállványhoz, de az illesztést így sem lehetett elkerülni. 1927-re alakult ki a magyar katonai nyeregnek az a szerkezete, ami már a mai lovasnak is ismerős lehet: a vaslemezből készült kápákat a ló hátának ívét követő vas tartó rudak kötik össze. A tartó rudakhoz rézfülecsekkel rögzítették a bőrbe varrt és nemezzel bélelt rugóacél talplemezeket, amelyek elfordulni és csavarodni is képesek, így biztosítva a ló hátához való pontos illeszkedést.



FÜGGELÉK

A sok lovas vándorlásom közül példaként, az egyik emlékezetesről szeretnék röviden beszámolni.

A kiskunsági tanyánkról málhás lovainkkal elzarándokoltunk a Radnai-hágóra, a kunok bejövetelének tiszteletére. ( IV. Béla királyunk idelovagolt, hogy itt fogadhassa Kötönyt és népét.)

Battonyánál léptük át a határt.  (Az unión belül egyszerű a határátlépés, bármely határátkelőn átlovagolhatunk, csupán rendelkezni kell érvényes ló-útlevéllel.)

Másfél nap alatt, Világosnál, a Szabadságharcunk fegyverletételének helyszínén, elértük a Zarándi-hegységet.   A hegyekben erdei utakon, legelőkőn lovagoltunk. (Erdélyben minden falu rendelkezik közlegelővel, ahol gyakran táboroztunk, de nagyon sokszor kaptunk meghívást, s magán területen éjszakázhattunk, ahol a lovainkon kívül minket is elláttak étellel-itallal.)

Útitársunk Kincses Kálmán székely református lelkész volt a tolmácsunk, így a románul beszélő vendéglátóinkkal is szót tudtunk érteni, de sokat vendégeskedtünk a Tiszteletes úr pap barátainál is.

Két nappal később, már a Gyalui-havasok festői ligeterdős vidékén lovagoltunk. A havas fennsíkján, varázslatosan szép helyen éjszakáztunk, s itt kaptuk az első figyelmeztetést „szél úrfitól”. Este kellemes 20 fok körüli időben táboroztunk le, enyhe szél kerekedett, s reggelre 4 fokra csökkent a hőmérséklet. A nagy hőmérséklet különbségre nem voltunk jól felkészülve, nem számítottunk rá hiszen még augusztust írtunk, így a hajnal, dideregő utazókat ébresztett fel.

Nagyenyednél keltünk át a Maroson. A várost könnyen ki tudtuk kerülni, a hídon se volt túl nagy a forgalom. Magyarlapádon a Tiszteletes úr, míg Dicsőszentmártonban az Unitárius esperes úr vendégelt meg minket.          A Küküllő-mente dimbes-dombos tája fenséges lovas-terep, hatalmas egybefüggő legelő terület.

Székelyszenterzsébeten terített asztal várt minket, két nap pihenőt rendeltünk el magunknak. Rendbe raktuk szerelvényünket, kimostuk viseletünket, majd átlovagoltunk Kissolymosra ebédre. Lovainkat szokás szerint kipányváztuk, s azok békésen legelésztek, de egyszer-csak az én lovam horkant egyet és eldőlt mint a létra. Azonnal odarohantunk, fölállítottuk és megdöbbenve azt tapasztaltuk, hogy fél oldalára szinte lebénult, a bal oldala tele lett kiütéssel. Azonnal telefonáltunk állatorvosnak, aki megnyugtatott, hogy allergiás rohamról lehet szó. Szerencsére amilyen gyorsan jött, úgy távozott a baj, s magam is alig hittem, hogy egy rövid pihenő után nyoma se maradt az ijedségen kívül semminek. (A lovam azóta is kiváló egészségnek örvend, az idén Törökországba készül, egy Belga származású régésszel a hátán.)

Másnap északnak fordultunk a Hargita mentén. Kőrispataki vendéglátónkról kiderült, hogy medvekutató. Tőle tudtuk meg, hogy nincs okunk a híresztelések ellenére sem félni a medvétől. Azt tanácsolta, tegyünk csengőt a lovunk nyakába, azt messziről hallatszik, s így elkerül a félelmetes „fenevad”. Az állítás beigazolódott. Egyik nap medvenyomokat vettünk észre az ösvényen. Látszott, hogy hol fordult vissza a medve, s tért ki előlünk.  A farkasokkal kapcsolatban is megtudtuk, hogy azok csak a regényekben és filmekben támadnak emberre, a valóságban soha. Bárányt, borjút, csikót viszont gyakran elragadnak, a havasokban nem könnyű a jószágot megvédeni ellenük. Vándorlásaim során jártam úgy azonban, hogy egy süldő róka éjszaka elcsente a kezem ügyében heverő karikásomat, s lerágcsálta a nyersbőr csapót az ostoromról. Ez volt az egyetlen „támadás” mely vadtól származott, pedig végig olyan területen lovagoltunk, ami medvének, farkasnak egyaránt otthona.

Elértük a Görgényi-havasokat, jól lovagolható, sok erdei úttal, legelővel rendelkezik. Megérkeztünk Ratosnyára, a Kelemen-havasok lábához. Az eddig megtett utunk során pásztorolt, legeltetett tájakon vándoroltunk. Könnyen találtunk lovaink számára legelőket, hűs forrásvizet, magunknak jó táborhelyet, s az esztenákon a pásztorok elláttak sajttal, ordával, túróval.

A Kelemen-havasok viszont nem legeltetett, valóban olyan vadregényes, mint ahogy Wass Albert regényeiben. Ratosnyáról elindulva, a Kisbesztercei gerincen akartunk átkelni a havason. Két napig lovagoltunk észak felé, jelzett turistaúton. Az út egyre nehezebben volt járható, egy bővizű patak is medréül választotta az utat, a fenyők a cserjék egyre sűrűbbek lettek. Le kellett szállnunk a lovainkról, s szinte bujkáltunk a gallyak között, míg rájöttünk, hogy reménytelen vállalkozás, az ösvényt visszafoglalta a vadon. A majd 2000m magas Kisbesztercén nem tudtunk átkelni, kénytelenek voltunk visszafordulni. Az eső eleredt, élelmünk is elfogyott, így mint vert sereg visszatértünk Ratosnyára, ahol kudarcunkat feledtette a szíves vendéglátás.

Másnap kipihenten, ragyogó napsütésben ismét felkerekedtünk, megtaláltuk a Wass regényben szereplő kisvasút nyomvonalát, mely segítségével, kerülő úton át tudtunk kelni a gerincen, s megérkeztünk kolbicai tó partjára. Innen nagyon szép szelíd úton értünk fel Fántánelbe, ahonnan másfél nap alatt fellovagoltunk a Radnai-hágóra.

A Radnai-havasok jól lovagolható terep, csak a szintkülönbségekkel kellett megbirkózni. A hágón (1250m) a kunok bejövetelén kívül, megemlékezhettünk a II. világháború hegyi tüzér határvadászairól is, hiszen még jól látszanak az Árpád-vonal lövészárkai, erőd elemei. Az egész környék nagyon jól belátható innen, s talán emiatt is határoztunk el, hogy az éjszakára nem húzódunk le védett patak-völgybe, hanem a fenségesen gyönyörű hágón verünk tábort. Kissé vacogva fogadtuk a reggelt, de a látvány mindenért kárpótolt.

Néhány barátunk is elzarándokolt a hágóhoz, ahol a papunk, a természet templomában Istentiszteletet tartott.

Két nap táborozás után nyugatnak fordítottuk lovainkat. A Cibles, a Láposvidék is nagyon jól lovagolható.

Szilágyság, Érmellék magyarlakta vidékén rengeteg a földút. Nyírábránynál léptük át a határt. A határőrök kissé zavarban voltak. Állatszállításra az aradi határátkelő van kijelölve, ott van határ-állatorvosi szolgálat. Viszont ha lovon közlekedünk nem minősül állatszállításnak, így nem tagadhatják meg a határátlépést.

A Nyírség nagyon szép és jó lovas-terep. A Hajdúság a végelláthatatlan szántóival meg-meg akasztott, s kerülgetni kellett a hatalmas táblákat, nehezen találtunk táborozásra alkalmas legelőt. Felüdülést jelentett megérkezni a Hortobágyra, ahol barátaink s a természetvédelmi őrszolgálat útirányításával sikerül a nagy pusztán átlovagolni. A nagykunság fővárosában Karcagon fogadtak minket lovas barátaink. A Körös-gáton folytattuk tovább az utunkat, ahol jól lehet haladni, de kissé unalmas, s a folyó kanyarulatai miatt hosszabb is az út.

A csongrádi fahídon átkeltünk a Tiszán, innen már egy napi járóföldre van a tanyánk. Az utolsó szakaszt zuhogó esőben tettük meg, s a hidegtől elgémberedett kézzel, de nagy örömmel nyitottuk ki a tanyánk kapuját. Megérkeztünk!  54 nap alatt 1822 km-t tettünk meg, s boldogan öleltük meg egymást,

„ez jó mulatság, férfi-munka volt”.

Lovaink épségben, egészségesen, nyeregtörés nélkül hoztak haza bennünket.

Rólunk írták

"A választás a nyugodt természet, küllem. munkabírás miatt esett a Kunfakóra." Greskó Család

"Jó tulajdonságai megerősítettek abban,hogy a legjobbat választottam." Tóth László

"Szívügyemnek tekintem a Kelet-európai vadlóval rokon egyedekből és az arabok temperamentumos lovából kitenyésztett magyar fajta kialakítását." Kiss Attila