Országkerülés

 

„A ló előnye tenger-

A bölcsnek ló való,

Mert lóvá tesz az ember-

S emberré tesz a ló…”

(ismeretlen költő, XIX. Század)

 

 

 Zarándoklatunk tanulságai:

 

Dobogó kőről indultunk, a majd 4 hónapig tartó zarándoklatunkra. Egy kis ünnepség után észak felé lovagoltunk, a Felvidékre. Tartottam a határátkeléstől, de amikor láttam, hogy a határ túloldalán felvidéki barátaink várnak, minden feszültségem feloldódott. A határőrök mosolyogtak, fényképeztek minket és integettek. Életemben először keltem át ilyen kellemesen határátkelőn. A magyar lakta területen megható volta a lelkes meleg fogattatás. Szállást, ételt szeretetet kaptunk mindenhol. Balogh Lajos felvidéki sofőr, szállásmester, útvonal és közönségszervező volt egy személyben. Besztercebányán a Szlovák Televízió készített velünk interjút, és ezt főműsoridőben vetítették le, több újság is cikkezett rólunk. Ennek köszönhetően Felvidéken elterjedt a hír, hogy ott vagyunk, s ha beértünk egy faluba gyerekek futottak lovaink mellett, az emberek mosolyogtak, étellel, süteménnyel, s italokkal kedveskettek nekünk. Szlovák iskolákba hívtak meg minket, hogy meséljünk a gyerekeknek a zarándokútról, lovainkról.

Erdélyben komoly leckét kaptam emberségből. Magyarsároson az unitárius tiszteletes látott vendégül. Házában aludtunk, ő pedig kiköltözött a konyhába, még a saját ágyát is felajánlotta nekünk. Eddig azt hittem én jó vendégszerető ember vagyok. Be kell látnom, hogy ez nem így van. A saját ágyamat még senkinek sem ajánlottam fel. Székelyszenterzsébeten finom vacsorával vártak minket. Már csak 10 km-re lehettünk a falutól, amikor ránkszakadt az éjszaka. Olyan sötét volt, hogy az előttem haladó lovat sem láttam. Hősiesen próbáltunk keresztülvergődni az erdőn, de egyre jobban belekeveredtünk a rengetegbe. Éjfél után feladtuk. Az erdőben aludtunk, már ha azt alvásnak lehet nevezni, mikor minden neszre medvét vagy farkast hiszünk. Vasárnap reggel értük el a falut. Megkondultak a harangok, Istentiszteletre invitáltak bennünket. Kincses Kálmán lelkipásztor zarándoklatunkról prédikált. Azóta is nagy tisztelet és barátság köt össze bennünket.

Hosszú lenne felsorolni azt a sok kedves embert, azt a sok szeretetet, amit Erdélyben kaptunk. Csodálatos volt lóháton közlekednünk hegyen-völgyön át. Tehettük azért, mert ott az állatokat pásztorok legeltetik, s nincsenek a legelők villanypásztorokkal összeszabdalva, mint a Bugaci-Nagypusztán.

Magyarországon nehézkes lovas vándortúrára indulni. Nincsenek jelölt lovasturista útvonalak, sem megfelelő térképek. A lovasturizmus mintha beérné azzal, hogy a lovasok két-három órát lovagolnak csillagtúraként az istálló körül. Lovas barátaimmal, kik az ország számos pontján élnek, elhatároztuk, hogy megpróbálunk összekapcsolódó lovas utakat kijelölni. Minden lovas jól ismeri a saját területét, s könnyen megjelölheti az összekapcsolódó főútvonalakat, s így átlovagolható lenne az ország keresztül kasul, Soprontól Záhonyig, Esztergomtól Szegedig.

Az uniós határokon egyszerű volt az átjutás, rendelkeznünk kellett lóútlevéllel. Az ukrán határon 3 napot, a román határon 8 órát vesztegeltünk. Aztán megérkeztünk a szerb határra, ahol tudtak rólunk, csak éppen előző hétre voltunk bejelentve. A határ állatorvos emiatt megtagadta a belépésünket Szerbiába. Emlékezetes pillanat volt. A sorompónál álltunk. Az állatorvos egy 60 körüli, mogorva, táskás szemű hölgy volt, aki olyan dühösen beszélt velünk, mintha elloptuk volna a biciklijét. A határőr parancsnok férfias megjelenésű, jó kötésű katonaember, választékos angolsággal az állatorvos előtt kért elnézést tőlünk, a kellemetlen fogadtatásért, s kijelentette, hogy ő szégyelli magát a történtek miatt, s bíztatta huszárjainkat, hogy használják a szablyát, s jelentőségteljesen az állatorvosnőre nézett. A magyar főkonzul személyesen intézkedett, s így alig 30 órás „jegelés” után beléphettünk Szerbiába. Az első táborhelyünket rendőrök szervezték. Egy kis városka szép parkjába vezettek bennünket, ahol sajnos a fű gyér volt, s így nem fogadhattuk el a táborhelyet. Erre Csepin Pétert beültették egy rendőrautóba, s elvitték.

Furcsán éreztem magam. Sötét este, lovakkal ácsorgunk egy kisvárosban, 3 rendőrautó mellettünk, s a járókelők kíváncsian gyülekezni kezdtek.

Szerencsére Csepin Péter hamar visszaérkezett. A rendőrök mosolyogtak, a tömeg értetlenül nézett. Magyar lovasok, mosolygó szerb rendőrök? A legnagyobb meglepetésemre a városka strandján helyeztek el bennünket a rendőrök, s bíztattak, hogy aludjunk nyugodtan, mert éjszaka többször is ránk néznek majd. Vigyáztak ránk. Másnap szolgálatkészen megjelentek, hogy tovább kísérjenek minket. Nem volt kedvünk még indulni, s kértük, hogy délután jöjjenek vissza később. Arra számítottam, hogy vitatkozni fognak velünk, hogy ezt nem tehetjük meg. Ehelyett megértően bólogattak, s megkérdezték hány órára. Úgy éreztem, álmodom, s ezek az egyenruhások nem is rendőrök, hanem álruhás leány-gimnáziumi idegenvezetők. A legnagyobb élményem a rendőrökkel Belgrádban történt. A várba igyekeztünk, mely a város szélén található. A rendőrök nem azon igyekeztek, hogy külső kerületek mellékutcáin, a forgalom zavarása nélkül jussunk el a célba. A belvároson lovagoltunk át, a belső sávban. Előttünk villogó rendőrautó, s mikor piros jelzőlámpához értünk, még a szirénát is bekapcsolta, leállítván a forgalmat. Úgy kezeltek minket, mint egy diplomáciai küldöttséget. A lovaink, mintha csak érezték volna az ünnepi pillanatot fegyelmezetten, s mintha mindig ezt csinálták volna-, büszkén ügettek a nagyforgalmú belvároson át, autók, motorosok, csilingelő villamosok, zörgő, csattogó teherautók között.

Két hónapja voltunk nyeregben, hogy méltóképpen emlékezhessünk a világraszóló győzelemre. Megkondultak délben a harangok, melyek 550 éve e diadalra emlékeztetnek azóta is szerte a világban.

Tovább indultunk a várból, a felvezető rendőrautók körzetenként váltották egymást. Az első váltás, amikor „átvett” minket, mindegyikünkkel kezet fogott, látszott rajta, hogy nagyon elfogódott, majd kivett az autójából egy termetes dinnyét és nekünk adta.

A harmadik váltás szigorúan fogadott:

-uraim, az én feladatom az Önök kísérete és védelme. Nagyon meleg van, javaslom kövessenek- s bevezetett minket egy hűvös kávéházba.

A kávézó vendégei úgy fogadtak minket, mint hősöket. Szorongatták a kezünket, a térképen mutatni kellett, merre jártunk, mekkora utat tettünk meg, s melyik országban éreztük magunkat a legjobban, s elfogódottan bólogattak a válaszainkon, miszerint természetesen Szerbiában. Erre ismét innunk kellett.

A szerb-horvát határ volt az egyik legemlékezetesebb számomra. Életemben először itt lovagoltam autópályán. Akkor még nem gondoltam, hogy ezt fokozni is lehet. Kissé túlmentünk a tervezett kijáraton, s így visszafelé szembe kellett fordulnunk a forgalommal.

Az történt, hogy a jugoszláv háború után, a meglevő autópályára építették a határállomást. Más átkelőhely nem lévén, ezért kellet „felhajtanunk” az autópályára, a török kamionosok tapsvihara közepette. Lovaink úgy közlekedtek az autópályán, mintha ott születtek volna, az óriási kamionok erdejében.

A határőrökkel tisztáztuk az útvonalat, az eső közben csöndesen eleredt, s szép lassan leszállt ez este. Beléphettünk Horvátországba. Autópályán, sötét este, zuhogó esőben, felvezető villogó rendőrautóval. „Kellemes” este volt.

A horvát rendőrök is végigkísértek bennünket országukon, ők is segítőkészek voltak velünk. Egyikük a saját házában adott szállást. A kövesútról nem mertünk lemenni, mert nagyon sok helyen tábla jelezte: AKNAVESZÉLY. A volt légionista barátaim elmagyarázták a reménytelen helyzetet. Az aknák egy része speciális műanyagból készült, s azokat a fémdetektor nem jelzi. Felszedésűk igencsak költséges, s lassan benövi az erdő.

Már előre izgultam az Unióba való visszaérkezéstől. A magyar határállatorvosok kellően megijesztettek, hogy karantén nélkül lehetetlen visszaérkezni egy harmadik országból az EU-ba. Az itthoni segítőink, Mudri Péter és Király Levente lázasan dolgoztak az átjutásunk megszervezésén. Értesítettek minket, hogy melyik horvát-szlovén határon várnak bennünket. Ez 200km-es kerülő (4-5nap lóháton) és Zágrábon kellett volna átlovagolni. Csepin, az öreg róka, rábeszélt minket, hogy ne vállaljuk be a kerülőt. Bár beleegyeztünk, de én pontosan tudtam, hogy most az egyszer téved. Az uniós határ mindenhol olyan, mint ahogy a magyarok elmondták. Késő délután érkeztünk a szlovén határra. Az állatorvos már nem dolgozott. Telefonáltak neki, s minket udvariasan félreállítottak. Kis idő múlva két mosolygós szlovén határőr jött hozzánk. Beszélgettek velünk zarándokutunkról, majd megkérdezték van e lóútlevelünk.

–Mutatnának egyet? -kérdezte az egyik határőr.

Érdeklődve belelapozott, látszott rajta, hogy most lát először ilyet, a többit meg sem nézte.

–Megengedik, hogy lefotózzuk Önöket?-kérdezték búcsúzóul.

Nos, így nézett ki a rettegett uniós határ, valahol Szlovéniában.

Előre féltem Ausztriától. Őrvidék (Burgerland) nagyon motorizált, tele van sztrádákkal, gyorsforgalmi utakkal, de szerencsére kerékpár- és lovas utakkal is kiépített. Az információs táblákon nem csak azt tüntették, mi merre van, s milyen messze, de még azt is jelezték, hol tudunk itatni.

Végül nagy öröm volt a hazaérkezés, sokan vártak bennünket. A televízió felvette a bevonulásunkat az Mária Veléria hídon, s megkérték a határőrség parancsnokát, hogy a felvétel idejére zárja le a hidat. – „Sajnos ezt nem tehetem, -mondta a parancsnok úr- ez határhíd, szigorúan tilos lezárni. Önök csak a bejérkező oldali sávot használhatják.” Fölléptettünk a hídra, s mintha csoda történt volna, leállt a forgalom. Hatalmas üdvrivalgással fogadtak, s mint hősök vonulhattunk át az esztergomi Mária Valéria hídon.

Ez a zarándoklat olyan felemelő volt számomra, hogy ma már elképzelhetetlennek tartom, hogy ne lóháton induljunk világotlátni.

2007-ben a Csíki-havasokból indultunk el Zsámbékra. Átkeltünk a Hargitán, megmásztuk a Bihari havasokat, keresztül szeltük az alföldet. Egy hónap alatt 800 km-t tettünk meg. A felszerelésünket kísérőautó vitte, s ez több problémát is felvetett: 1. szükséges: autó, sofőr, üzemanyag, s ezek nagyon megnövelik a költségeket)

2. Dr Hárskuti Lászlónak, a gépkocsi vezetőjének meglehetősen unalmas lehetett az utazás, hiszen naponta 50 km-t kell mindössze vezetnie, várakozni a lovasokra, szállást szerezni, tábort építeni, ételt készíteni.

2008-ban ezért úgy döntöttünk, hogy ismét elindulunk lovakkal Székelyföldre, de kisérő autó nélkül. Székelyszenterzsébetig kiszállítottunk két lovat, s innen indultuk egy 4 hetes, 600 km-s lovas utazásra, a Csíki-, a Gyergyói-, a Görgényi-havasokba, és a Hargitára. A málhát a lovaink vitték: váltásruha, esőkabát, hálózsák, derékalj, aláöltözet. Az én felszerelésem 35 kg volt. Csuklótalpas huszárnyerget használtunk a hozzátartozó 4 db bőr málhazsákkal, a hálózsákot a derékaljjal a nyereg hátsó kápájához szíjaztuk vízhatlan zsákba.

A nyeregről

Sokféleképpen, sokféle nyeregben lehet lovagolni. A nyereg megválasztásánál azonban nincs egészen szabad választása a lovasnak, csak amennyiben szabadon választja ki a lovon, lóval végzett tevékenységet. Maga a választott tevékenység többé-kevésbé meghatározza a nyereg fajtáját, amit használni célszerű hozzá. Senkinek nem jutna eszébe western nyeregben díjugratni vagy galopp nyeregben marhát terelni. A túralovasnak is igazítania kell a felszerelését a körülményekhez, amiben használja.

A nagy távolságok lóval való leküzdése sajátos követelményeket támaszt a nyereggel szemben. Vegyük sorra ezeket. Az első és legfontosabb követelmény a nyereg tökéletes és nagy felületű illeszkedése a ló hátához. Miért fontos ez? Sokaknak furcsa lehet ezt olvasni, de a ló háta nem súlyok hordására termett. Valójában a ló csak meglehetősen korlátozottan terhelhető. Először is behatárolt a ló hátának az a része, ami egyáltalán alkalmas a teher viselésére – nem lehet sem a gerincre, sem a lapockákra, sem a lengőbordákra terhelni. Ami marad – a gerinc két oldalán lefutó hosszanti izmok a lapockák és a lengőbordák között – meghatározzák a terhelhető felület legnagyobb méretét. Ha ezzel a területtel elosztjuk a nyereg, a málha és a lovas együttes súlyát, akkor (ideális esetben, azaz egyenletes súlyeloszlás esetén) megkapjuk a ló hátán támadó nyomást. Ennek a nyomásnak létezik egy kritikus értéke: bizonyos nyomásérték felett a ló hátának szöveteiben lecsökken, illetve teljesen leáll a kapillárisokban a keringés. A pangás által károsított szöveteknek hosszú regenerációra van szüksége, ráadásul a regenerációhoz szükséges keringés is csak órákkal a terhelés befejezése után áll vissza tökéletesen. Ha ez a helyzet előállt, az mindennapos nyergelés mellett előbb-utóbb töréshez, nyeregnyomáshoz, de legalábbis egy fájós- merevhátú, s ezért fáradékony lóhoz vezet. Márpedig egy átlagos lovas teljes felszereléssel még teljesen egyenletes súlyeloszlás mellett is a kritikushoz veszélyesen közeli nyomást okoz a ló hátán. Ha a nyereg nem illeszkedik tökéletesen, nyomáspontok alakulnak ki, ahol a kritikus nyomás átlépése biztosra vehető.

A ló kényelme után a lovas kényelme is fontos követelmény. Ehhez a nyeregnek nem kell valami pihe-puha fotelnek lennie. Stabil, biztos támaszt kell adnia a lovasnak, és biztosítani egy természetes, felesleges feszültségektől mentes ülést, ami inkább a motorhoz vagy biciklihez áll közelebb érzésben, mint a hordóhoz. Ha a nyereg nem feszíti szét a combokat, a lovast az ülőcsontjára ülteti és a lógatott lábak teljes hosszukban a ló oldalára simulva, minimális erőfeszítéssel segítenek a lovast egyensúlyban tartani. Ezt az ülést kétféleképp lehet kialakítani – vagy a nyeregülés szélességét csökkentjük (ezt a megoldást választják a díjlovaglásra használt nyergek), vagy az ülést megemelve hozzuk létre a combok közötti kisebb szöget. Túranyergek esetében ez utóbbi a célszerű, mert az előbbi nagyon lecsökkenti a nyereg felfekvő felületét és túl közel engedi a markamra alját a ló gerincéhez – ha a ló fogy, ami könnyen megesik nagy távok lovaglásánál, a nyereg máris leérhet a gerincre és ez nagyon gyorsan töréshez vezet. Az ülés emelése és így a lovas és a ló közötti távolság növelése különösen hangozhat, mivel manapság egyfajta divat és versengés tárgya, hogy a lovas a ló hátához minél közelebb kerüljön (close contact), ettől várva a ló és lovas közötti kommunikáció zavartalanságát és végeredményben a könnyen lovagolhatóságot, pedig az – szerény véleményem szerint – sokkal inkább a lovas stabil ülésének függvénye. Azt gondolom, a close contact jelentőségét túlértékelik a lovassportokban, afelől pedig egészen biztos vagyok, hogy túranyergek esetében semmi előnye, viszont jelentős a hátránya.

Ugyancsak fontos követelmény a nyereg jó málházhatósága. Hosszú útra indulva sok felszerelést kell vigyünk és ezeket mind biztonsággal rögzítenünk kell a nyergen. A nyeregnek tehát rendelkeznie kell a nyeregtáskák és málhaszíjak csatolásához szükséges rögzítési pontokkal.

Az utolsó követelmény a nyereggel szemben az, hogy masszív, tartós darab legyen, ami egyszerű szerkezetű, könnyen javítható, így nem hozza kényelmetlen helyzetbe a lovast egy hosszú távú lovaglás alkalmával.

A fenti feltételeket legjobban a katonai nyergek csoportja teljesíti. Nem véletlen ez, alapvetően a katonai nyergek használata nagyon hasonló a túranyergekéhez, hiszen egy hadjárat legnagyobbrészt a harcok helyszíne felé menetelésből áll, és döntő fontosságú, hogy milyen állapotban érkeznek a csapatok a harctérre. Éppen ezért a katonai nyergeket nagy távolságok legkisebb erőfeszítéssel történő leküzdésére tervezték. Némi büszkeségre adhat okot a tudat, hogy a modern, a huszadik század közepéig, de néhol a mai napig használt katonai nyergek közvetlenül vagy közvetve szinte mind a magyar huszárok által használt nyeregnek a leszármazottai, legyen szó angol, svájci vagy orosz nyeregről, de még az amerikai nyergek között is akad sok ami ebbe a csoportba tartozik. A legkiérleltebb fajtája után tiszafüredi típusúnak nevezett magyar nyereg egy több ezer éves szerves fejlődés eredménye. Története nyomon követhető a szkíták párnanyergétől a hunok, avarok, honfoglaló magyarok, kunok nyergén át egészen a 16-17. századi huszárnyergekig és onnan tovább a magyar katonai nyergek utolsó típusaihoz. Ezek a bocknyeregnek titulált nyergek a mai napig használatban vannak és legkevesebb fél évszázados koruk ellenére még mindig jól szolgálnak. A leggyakrabban használt típus az utolsó, 47 mintájú. Miután több ezer kilométert tettem meg ilyen nyeregben lovagolva, merem állítani, hogy maximálisan kielégíti a túranyereggel szemben támasztott követelményeket. Nagy felületű, csuklós megoldású, bőrbe varrt és nemezzel párnázott rugóacél talpai a legjobb fekvést biztosítják szinte bármelyik ló hátán, automatikusan igazodva a ló kondíciójában bekövetkező változásokhoz is. A lovas magasan ül a kápák közötti nyersbőr felfüggesztésben, a természetes tartás adta stabilitás miatt mégis mélyen és biztosan ül.  A vaskápák elnyűhetetlenek, a bőr alkatrészek könnyen cserélhetőek, a nyereg a tábori és ideiglenes javításokat is jól tűri. A nyeregtáskákat, kabátot, pokrócot, egyebeket erősen rögzíteni lehet, nem libeg-lobog és pattog, a lovat nem töri, nyomja, dörzsöli. Hosszú útra mindenképp egyike a legjobbaknak, ha nem éppen a legjobb. (Csikós Bálint, nyerges)

Nehéz jól felkészülni lovas málhával az időjárás viszontagságai ellen egy több száz km-s úton. Klein Dávid hegymászó nagy segítségemre volt a felkészülésben. A szerelvénynek minél könnyebbnek kell lenni, a lovasnak minél nagyobb kényelmet kell biztosítani. Nagyon fontos a jó derékalj, ami az alsó hőszigetelést biztosítja, és a könnyű hálózsák, polár-aláöltözettel. A nappali eső ellen könnyű védekezni a bokáig érő vakszos kabáttal. Tartottunk a váratlan éjszakai záportól. A felszerelést ( nyerget, málhát) mindig letakartunk. A vízhatlan hálózsák mindig a fejünk alatt hevert, készenlétben. A hegyek között nagy a hajnali pára, de a könnyű hálózsák hamar kiszárad a reggeli napfényben. A felszerelésem egyik legfontosabb kelléke volt a karikás ostor. A közlegelőkön ugyanis többször is ért minket csődörtámadás. A szabadon legelő csődör neki támadhat a lovainknak, s bizony egy-egy jól célzott harapás, vagy rúgás veszélyes lehet lóra, lovasra egyaránt. A Görgényi-fennsíkon lovagoltunk, mikor néhány ló felénk vágtatott élükön egy ménnel. A réten építő munkások dolgoztak, tőlünk alig 100 m-re egy út építésén. Vigyorgó arccal figyelték a jelenetet, s valószínűleg nem nekünk drukkoltak. Bevártam a csődört, s mikor már csak néhány méternyire volt, a karikásommal nagyot cserdítettem orra elé. A csődör szinte szabályos „szlájding sztoppot” csinált,  majd felcsapott farokkal elmenekült.

Gyakran rohantak ránk dühödt csaholással pásztor kutyák is. A pásztorok ugyan füttyögtek, de a nekivadult falkát nem tudták visszaparancsolni. Lovaink nem félnek a kutyáktól, így néha sikerült még a pásztorok arcára is elismerést csalni. Az éles ostorcsapástól megtorpant kutyákra ráeresztettem lovam, s a nagyszájú támadókból, a csattogó patkók és durrogó ostor hatására fejvesztett menekülők lettek. Ezután odaléptettem a pásztorhoz, s az minden neheztelés nélkül -ahogy arrafelé mondják- tiszta szívesen mutatta meg az utat.

Éjszakánként ostoromat kezemügyébe tettem, mert biztos voltam benne hogy még egy medvét is el tudok kergetni vele. Egyik éjjel a Gyergyói-havasokban a szabadban aludtunk, s erős neszezést hallottunk a bozóstosból. Nem zavartattuk magunkat, tudtuk hogy farkas nem támad emberre, csak a filmeken, s a medvének is ad terített asztalt ősz felé a természet. A neszezéssel nem törődtem, de mérgesen pattantam föl, mikor valami megbökdöste késő éjszaka a talpamat. Felkattintottam a lámpámat, egy süldő róka sompolygott el. Mérges lettem szemtelenségétől. Az ostorom után nyúltam, de csak hűlt helyét markolásztam. „Fene essen beléd!” -szidtam hangosan a rókát, mert tudtam, hogy csak ő csenhette el a finom zsírral puhított karikásomat. Közben társaim is megébredtek, s hitetlenkedve csóválták a fejüket, s valami túlzott alkoholfogyasztásról motyogtak. Közben én elkeseredve keresgéltem az ostorom, s vagy 10 m-re a fekvőhelyemtől találtam meg. Szerencsére csak a nyersbőr csapóját rágta le az a huncut vörös. Feltettem a tartalékcsapómat, s éles csapással szeltem ketté az éjszaka csöndjét. A kis Vuk komolyan vett, s nem zavart többet.

A terepviszonyok miatt sarokkal ellátott székelypatkót üttettünk fel lovainkra, ami már korábban is nagyon jól bevált. Mivel nem kellett a kisérőautóra figyelni, ott szállhattunk meg, ahol utolért az este: erdőszélén, legelőn, esztenában, pajtában, kalyibában. Sokszor kaptunk „behívót” is. A székelyek és a csángók vendégszeretete még ma is megható.

A lovakat esténként pányvával legelőre csaptuk, abrakot nem kaptak. Lovainkat itthon sem abrakoljuk, mivel ez a típusó ló nem is igényli. A legelésre elegendő időt hagytunk nekik, sikerült elérni, hogy lovaink súlyban nem csökkentek, csak a legelős szénahas húzódott fel, s izomzatuk erősödött.

Nagy feladat egy alföldi lónak legyőzni a havasok kaptatóit, de a feladatot tökéletesen teljesítették. Szerencsésen, egészségesen, nyeregtörés és sántaság nélkül értünk Székelyszenterzsébetre, ahol barátaink nagy szeretettel fogadtak bennünket. Kincses Kálmán református tiszteletes nemcsak prédikált rólunk a templomban, hanem idén közösen nyergelünk és indulunk a Kis-kunságból a Radnai-hágóig és vissza, hogy tisztelegjünk IV. Béla szeretett népének a kunoknak, s Kötöny kán dicső emlékének.

Életem során sok állítással találkoztam történelmünkről, lovainkról, de fülembe cseng népmeséink tanítása „aki nem hiszi, járjon utána”. Ezt javaslom mindenkinek, mi a lónak próbálunk utána járni. A tartás, a tenyésztés, a kiképzés, a több ezer kilométeres lovasvándorlás közben tapasztalati úton tanulhattunk. Így erősödhetett meg bennünk az a tudás, melynek segítségével lóháton, málhával neki merünk várni a világnak, hiszen megtapasztaltuk, hogy az általunk tenyésztett lótípus megfelelő tudással, figyelmességgel párosulva sok feladatra alkalmas. Nem láthatunk a jövőbe, de most amikor válságokról (álságokról) beszélnek erősödik meg a hitünk lótipusunkat illetően. Visz a hátán, húzza a szekeret, az ekét, fűkaszát, gereblyét, s ha kell még a szárazmalmot is meghajtja. Az autóink egy-két évtized alatt rosdás vassá, szemétté válhatnak. Lovaink válvetve dolgoznak velünk, szaporodnak, s így gondoskodnak unokáink társairól is.

 

9. Felhasznált irodalom:

Bodó Imre – Hecker Walter:    Lótenéysztők kézikönyve. Budapest, 1992.

Bökönyi Sándor:    A przewalski-ló. 2006.

Györffi György:    A tatárjárás emlékezte. Budapest, 1987.

Györffi István:    Alföldi népélet. Budapest, 1983.

Nagykunsági krónika. Karcag, 1983.

Györffi-Villám András, Hecker Walter, Jankovics Marcell, Szelestei László:    Lovas Nemzet. Budapest, 2004.

Hankó Béla:    Magyar háziállataink. Budapest, 1943.

Hucul ló tenyésztése Turjaremetén. Kolzsvár, 1942.

Hecker Walter – Palágyi Béla:    Ostorhegyes. Budapest, 1987.

Horváth Ferenc:    A csengelei kunok ura és népe. Budapest, 2001.

Kun Péter:    Szelek szárnyán. Debrecen, 2003.

Mihók Sándor:     A póniló. Budapest, 1994.

Mihók Sándor – Pataki Balázs:    Lófajták. Budapest, 2003.

Nagy Czirok László:    Pásztorélet a Kiskunságon. Budapest, 1959.

Ócsag Imre:    Kis magyar lovaskönyv. Budapest, 1990.

M. Roberts:     Az igazi suttogó. 2000.

Szűcs Sándor:    Pusztai szabadok. Budapest, 1957.

Tálasi István:     Kiskunság népi állattartása. Budapest, 1970.

Vörös István:    Honfoglaló magyarok lovai ( jz). Miskolc,1996.

Rólunk írták

"A választás a nyugodt természet, küllem. munkabírás miatt esett a Kunfakóra." Greskó Család

"Jó tulajdonságai megerősítettek abban,hogy a legjobbat választottam." Tóth László

"Szívügyemnek tekintem a Kelet-európai vadlóval rokon egyedekből és az arabok temperamentumos lovából kitenyésztett magyar fajta kialakítását." Kiss Attila